A hírnévnél kevés kétélűbb fegyver létezik a világon, hiszen elég egyetlen apró rossz döntés és az addig hűséges rajongóként viselkedő tömegek, dühös csőcselékké válva aranytálcán követelik majd maguknak a nem sokkal korábban még a legnagyobb hősüknek tartott példaképük fejét. Tom Holland továbbra is kissé zöldfülű Pókemberének pedig mindezt ezúttal rögtön első kézből kell megtapasztalnia, mikor is legféltettebb titka, hogy ő a közkedvelt és barátságos pókember ország világ előtt nyílt titokká válik, így feje tetejére állítva az éppen egyetemre készülő szuperhős amúgy sem unalmas mindennapjait.

A Pókember képregények világában jártas olvasók valószínűleg mindenkinél jobban tisztában vannak vele, hogy egy ennyire érdekes alapfelütés önmagában véve képes lenne elvinni a hátán egy teljes Pókember mozit, ám a Sony és a Marvel Studios inkább úgy voltak vele, hogy ha már egy trilógia zárásáról beszélünk, akkor miért is ne játszhatnának még ennél is nagyobb tétben. Elvégre a közönség az esetek többségében imádja az ilyen megoldásokat, amiért nem is tudom őket hibáztatni, hiszen ki ne lelkesedne azért, hogy a stúdiók a korábban addig csak animációs filmekben vagy a már említett képregények lapjain látottakat ültetik át élőszereplős formába?

A papírforma szerint ezzel a recepttel csak nagyon ritkán lehet mellé lőni, viszont a kivitelezés szempontjából nagyon nem mindegy, hogy az alkotó gárda képes-e megfelelő indokot szolgáltatni az efféle kalandoknak. És itt el is érkeztünk ahhoz, hogy bár a Pókember: Nincs hazaút esetében az alkotók, noha mindent megtettek annak érdekében, miszerint épkézláb ürügyeket adjanak nekünk az elszabaduló multiverzumosdira a film legjobban sikerült részei mégsem ebben leledzenek. Na nem arról van szó, hogy a korábbi pókember filmekből visszatérő gonosztevők és az őket életre keltő közönségkedvenc színészek visszahozatala ne sikerült volna parádésra, mivel Alfred Molina Oki Dokija és Willem Dafoe Zöld Manója például újfent csodálatos alakításokkal jutalmaznak meg minket és ugyan a többieket is örömteli újra látni, azonban ez még mindig csak a körítés ahhoz, amiben a Pókember történetek mindig is a legerősebbek voltak.

Ez pedig nem más, mint a karakter, valamint az őt körül vevő közeli hozzátartozók személyes kálváriája, amit hatalmas meglepetésemre a harmadjára kötélnek álló Jon Watts rendezőnek olyan átütő erővel sikerült a vászonra álmodnia, hogy néhány elképesztően megindító jelenetnél komolyan azon kezdtem el tűnődni valóban jó filmet nézek-e. Ebben nagyrészt a Tom Holland, Zendaya és Jacob Batalon triójának jár a legnagyobb elismerés, mivel a köztük létrejövő kémia talán még sosem működött ennyire pompásan. De külön dicséret illeti meg Holland és Zendaya minden eddiginél több érzelmet felvonultató alakítását is. A két ifjú titán közti bimbodzó románc akár egy szimpla romantikus drámában is abszolút megállta volna a helyét. Szóval amondó lennék, hogy nyugodtan készítsétek be magatoknak a százas papír zsepit, higgyétek el a játékidő legvégére nem tartom kizártnak, hogy nagyon is szükségetek lesz rá a moziterem sötétjében.

Nehéz dolgom van a Nincs hazaút iránti érzéseim összegzésével, ugyanis a Marvel Studios és a Sony legelső közös Pókember trilógiájának záróakkordja, mint dollármilliókba fájó gigászi blockbuster vagy mint a MCU hatalmas kirakósának újabb darabkája nem feltétlenül állja meg a helyét. Itt nem arról van szó, hogy problémám lenne a fan service erőteljes jelenlétével mert erről szó sincs. A problémák többsége így leginkább tényleg abban keresendő, hogy a film egyszerűen túlontúl sok elvárásnak kénytelen megfelelni, melyek közül hiába teljesít majdnem mindent, ha eközben feleslegesen nagy terhet ró a mozi szíveként is felfogható karaktereire. Akik bár minden tőlük telhetőt megtesznek azért, miképpen a Nincs hazaút semmilyen szempontból ne okozzon csalódást a nagyérdeműnek, ám ez jelen esetben sajnos önmagában véve még mindig édeskevés ahhoz, hogy a legjobb Pókember filmek közé emelje Tom Holland hálószövőjének eddigi legérettebb kalandját.

Zárszóként tudom az elmúlt 13 esztendő során már megannyiszor el lett regélve, hogy egy Marvel Studios produktum alatt a stáblista legördültével még ne szaladjatok feltétlenül a legközelebbi mosdó irányába, amennyiben nem szeretnétek lemaradni a két darab amúgy nagyon is fontos dolgokat előrevetítő stáblistás jelenetről egyikéről sem, akkor jobban teszitek, ha hanyagoljátok a nagy üdítőt a majdnem két és félórás játékidő alatt. Higgyétek el, a két bónusz jelenetet látva később még hálásak lesztek érte.