A mandalóri 2. évadának zárása sokat ígérő volt – Din Djarin hosszú utazása révbe ért, Grogu végre visszajutott a jedikhez (egszen pontosan CGI Luke-hoz), hogy folytathassa kiképzését, és évszázadok múltán rá is épülhessen egy kasszát robbantó Star Wars-széria (más kérdés, hogy akkor már kevésbé lesz cuki). Kétségkívül jó döntés volt megválni a karaktertől, a rá épülő sztorit csak hatalmas erőlködés árán ikerült két évadig kihúzni (ráadásul mindkét finálé arra épült, hogy az in medias res Gideon megkísérelte elrabolni a jedi csöppséget). Azzal, hogy kikerült a képből, és be lett a sorozatba hozva a Klónok háborújából megismert Bo-Katan Kryze, újabb, sokkal nagyobb távlatok nyíltak meg.

Dave Filoninak mindig is szívügye volt Mandalore története – a Klónok háborúja révén ő alapozta meg a „menőpáncélos” nemzet Kánonba való integrálását (a sorozat még a Disney hatalomátvétele előtt volt sugározva, de a stúdió minden más Mandalore-hoz köthető tartalmat kukázott). Ez a történet elsősorban Sabine Wren karakterén keresztül folytatódott a szintén Filoni által jegyzett, már a Disney égisze alatt készült Lázadókban. Az általunk megismert Manda-lore tele volt árulással, belharcokkal, különböző világnézetek és ideológiák közötti csatározásokkal, és természetesen rogyásig menő páncélokkal. Jelen történetünkben Mandalore gazdátlan, évtizedek egymással, a Köztársasággal és a Birodalommal folytatott harcok után elérkezett az ideje annak, hogy keserű küzdelem árán a bolygó felvirágozhasson és Mandalore népe és kultúrája újjászülessen. Az animációs sorozatokban a bolygó csak mellákszálként volt jelen, de a Star Wars világának egyik legizgalmasabb szegmense A mandalóri révén végre fősodorba kerülhetett. Filoni végre feltehette volna a koronát a bő egy évtizede épülő történetére, ha a harmadik évad meg van írva.

Igen, a problémák ilyen súlyosak: az új, sokkal magyobb téttel bíró motívum és célzat ellenére az évad formulája ugyanaz maradt mint a korábbi kettőé, aminek szintén nem voltam híve, de volt némi bája az expedíció közbeni mellékküldetéséknek, amik révén legalább a Star Wars világa bővülgetett. Amit a harmadik évad nyújtott, az hat epizódnyi egy helyben toporgás, majd a fő sztori két részben való összecsapása. A korábbi évadokban döcögősen felvezetett konfliktusok nevetségesen könnyű módon oldódnak fel, holott idő bőven lett volna a kibontásukra, ha a részek játékideje nem az easter eggekkel és cameókkal megtűzdelt, súlytalan mellékszálakkal telik el. Ezt különösen megsínylette a mandalóriak szemében szakrális jelentőséggel bíró sötétkard, amivel az írók a nagybetűs semmit tudták kezdeni, pedig számtalan lehetőség sorjázott az évadzáróban kialakult patthelyzet továbbszövésében.

A barbár, erőszakot kultiváló mandalóriakról szóló sorozat hangvételében, történetvezetésében, dialógusaiban és karaktereiben annyira komolyan vehető, mint akármelyik Nickelodeonon futó gyereksorozat. Persze ilyenkor jön a riposzt, hogy az eredeti Csillagok háborúja is gyerekeknek készült, és miért nem lehet csak simán élvezni, amit elénk tesznek. Igen, kétségtelen, hogy a Star Wars alapkövét letévő eredeti trilógia szintén fekete-fehér volt – a hős lázadók által szemben a brutális erőfölényben lévő, gonosz Birodalommal szemben. Viszont az eredeti trilógiának volt egy történetíve, amin keresztül mind a jók képviseletében Luke Skywalker, mind a gonoszok oldalán Darth Vader átment egy jellemfejlődésen, de akár említhetném Han Solót is. A mandalóriban (most elsősorban a harmadik évadról gondolkodok) nincsenek intelligens, jól megírt párbeszédek, karakterpillanatok, sem jól körülírható motivációk és lékekrajzok (az ügyeletes mellékküldetések nem teszik lehetővé a karakterek elmélyítését). Ezek nemhogy az eredeti trilógiának a sajátjai voltak, de még az előzmények is sokkal jobb érzékkel bontották ki és ütköztették a saját szereplőiket (az Utolsó Jediket alig merem megemlíteni).

Din Djarin esetében önmagában az megnehezíti az érzelmi azonosulást, hogy istennek se veszi le a vödröt a fejéről, ezenkívül egy erkölcsileg feddhetetlen, passzív, unalmas jófiú, akárcsak a sorozat legelején (hol vannak már azok az idők, mikor egy könyörtelen fejvadászt remélt megismerni mindenki a sorozatban). A Klónok háborújában megismert harcias, karcos jellemű Bo-Katan biztosan nem a kastélyában ücsörögve búslakodott volna a saját sorsán, hanem erővel vette volna el Dintől a sötétkardot, de a sorozat könnyebb fogyaszthatósága és az írók gyávasága végett az ő (a szó jó értelmében) szürke, konfliktusos alakjából egy egyértelműen pozitív figurát faragtak (elvégre a gyerekközönség csak nem rajonghat egy ellentmondásosabb főhősért – ezt sínylette meg a saját sorozatában Boba Fett is). Emellett kénytelen vagyok hozzátenni, hogy a Bót alakító Katee Sackhoff csapnivaló színésznő, hiába adta jól a hangját az animációs szériában a karakterhez.

A sorozat abszolút mélypontja Gideon moff, aki karikatúraszerűen gonosz, és egyszerűen kínos minden megnyilvánulása. Filoni és Favreau harmadízben sem tudott érdemben mit kezdeni vele, ezért megint bedobták a hetedik részben, hadd kapjon két epizódot a gonoszkodásra. Pedig, teszem azt, a mellékküldetések helyett esetleg lehetne mozgatni a negatív karaktereinket is, hogy valamilyen viszonyulást ki lehessen alakítani velük – akár megérteni a motivációikat, és szimpatizálni velük, akár arra megadni a lehetőséget, hogy jól meg lehessen gyűlölni őket. A cikk közben számtalan alkalommal felhozhattam volna pozitív példaként az Andort, az önuralmamat dicséri, hogy csak most teszem meg: az Andor összes birodalmi szereplője jobban van megírva, mint Gideon – mert meg van írva. Giancarlo Esposito tehetsége sokkal többet érdemelt volna.

Végezetül nem lehet elmenni amellett, hogyan sikerült lerombolni a második évad zárlatát azzal, hogy visszahozták Grogut – ráadásul azt az arcpirító pofátlanságot sikerült elkövetni, hogy nem is Mando saját szériájában tették meg, hanem a Boba Fett könyvében, hogy aki esetleg kihagyta volna a spinoff sorozatot, az véletlenül se értse, mit keres megint Dinnel a 66-os parancs egykori kis túlélője. Ezzel sikerült szembeköpni Boba Fett karakterét is, elvégre az ő sorozatát használta fel arra az írói gárda, hogy szimplán financiális érdekekből visszahozzák A mandalóri legnépszerűbb szereplőjét – másrészt aláásni Din Djarin legfelemelőbb pillanatát, az (egyetlen) legnagyobb áldozathozatalát, amikor búcsút kellett intenie a kvázi fiának. Ez tényleg egy olyan jelenet volt, ami egyrészt értékelhető volt színészi szempontból mivel végre megengedték Pedro Pascalnak, hogy levegye a sisakot a fejéről, másrészt érzelmileg végre kaptunk egy súlyos, megterhelő pillanatot, olyat, amilyen egy sem volt a jelen tárgyalt harmadik évadban. Egyértelműen érezhető, hogy Grogu szerepe teljesen kiüresedett, és a humorosnak szánt jelenetein és a cukiságfaktoron kívül nem tudtak a jelenlétével mit kezdeni.

Nem tudom eldönteni, hogy szimplán Filoni és Favreau tehetségtelensége miatt lett ennyire minőség alatti az évad a korábbiakhoz képest is (írom ezt úgy, hogy személy szerint szeretem Filonit, akinek köszönhetem a kedvenc Star Wars-tartalmamat, a Klónok háborúját – de egyre inkább az az érzésem, hogy ott az eltérő formátum miatt nem jöttek ki azok a hiányosságok, amik az összes többi hozzá köthető sorozatban már igen; Favreau más tészta, az ő keze alatt még soha semmi minőség nem jött ki, leszámítva A vasembert, de azt is inkább köszönhetjük Robert Downey Jr. jelenlétének). A másik forgatókönyv, hogy szimplán a nemtörődömség lett Mando veszte, ugyanis a Marvel mintájára a Disney itt is nagyszabású univerzumépítésbe kezdett, ami miatt feszített tempóban, kapkodva kell kibocsátani a kontentet, és semmire sem jut akkora idő és figyelem, mint ami indokolt lenne – arra tippelnék, hogy Filonit már sokkal inkább leköti az augusztusban érkező Ahsoka, aki a kedvenc karaktere (ez közös bennünk), és amitől én is sokat várok. Bízom benne, hogy színvonalát tekintve közelebb lesz az Andorhoz, mint A mandalórihoz. A harmadik évad nem méltó ahhoz a képhez, ami korábban a mandalóriakról a sorozatok korábban kialakítottak; és semmi nem valósult meg abból, ami minden lehetett volna.

Mandalore visszafoglalásának története egy komplex, csavaros, sötét, áldozatokkal és árulásokkal terhelt, érzelmileg felfűtött királydráma kellett volna, hogy legyen – ehelyett kaptunk egy kapkodó és elnagyolt, emlékezetes pillanatoknak híján lévő délutáni matinét, amiben mindenfajta konfliktus és hőseink előtt felmerülő akadály a lehető legsablonosabb és legegyszerűbb megoldást kapta. Akkor tudod, hogy minden kockázattól mentes biztonsági játékot nézel, mikor nézőként kell azért szurkolnod, hogy a hősöket valami veszteség érje. A kuzintól átvett univerzumépítés kilúgozza őket, elveszi a lehetőséget a Disney+ sorozataitól, hogy igazi konklúziót kapjanak – és ez nagy probléma.