Megjelenése után nem sokkal a magyar Netflixen is a toplista élére kúszott a streamingóriás dokumentumfilmje, a The Social Dilemma. A Jeff Orlowski által készített film rengeteg ismert témát ölel fel, amikkel az interneten folyamatosan találkozunk. Ilyen például az egymástól való elszigetelődés, a tinédzserek körében egyre elterjedtebb öngyilkosság és depresszió, az álhírek terjedése, vagy a Facebookon történő politikai célok érvényesítése. Azt hinnénk, hogy egy olyan dokuval lesz dolgunk, ami csak felületesen vizsgálja az előbb említett dolgokat, holott Orlowski filmje eléggé a dolgok mélyére ás.

A következő cikk erősen szubjektív, mivel nem csak a dokumentumfilmről, hanem az saját gondolataimról és véleményemről is szól. A The Social Dilemma ugyanis olyan témákat boncolgat, ami mindannyiunkat érint, és igenis beszélnünk kell róla. Rengetegen érezzük, hogy valami nagyon nem okés a világban. Ez főleg abban mutatkozik meg, hogy a szociális kapcsolataink egyre inkább az online térre koncentrálódnak, az időnk nagy részét a telefonunk vagy éppenséggel a monitorunk bűvületében töltjük. De ide sorolható az is, hogy  idegen emberek vagy egyes cikkek címei rendkívül heves érzéseket váltanak ki belőlünk. Pontosan ezért az olyan fogalmak, mint a ténylegesen magunkra fordított, úgynevezett „énidő” és a digitális detox egyre elterjedtebbé kezdenek válni. Nem véletlenül, mivel hiába élünk egy hihetetlenül összekapcsolt világban, paradox módon mégis egyre inkább magányossá válunk. 

Kicsivel több, mint egy hónapja kezdődött a kapcsolatom a filmmel. Egykori kritizátoros kollégámmal ugyanis rengeteget beszélgettünk a mesterséges intelligenciáról, valamint a jelen kor problémáiról. Ő pedig váratlanul bedobta, hogy látott egy témába vágó alkotást a Netflixen, ami remekül feldolgozza az általunk is tárgyalt témákat. Pár napnyi győzködés után beadtam a derekam, és érdeklődve indítottam el a dokumentumfilmet. Az élet olyan területeit érintő problémákkal szembesültem, amik az évek során szépen beivódtak a mindennapjainkba, és már csak nagyon nehezen tudunk nélkülük élni. Sokszor akaratunk ellenére is az okostelefonunkért nyúlunk, mert képtelenség ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzük meg a sokadik macskás videót, vagy görgessük végig a hírfolyamunkat. A jól ismert értesítőhangok pedig csak fokozzák ezt a függést, hogy aztán pillanatok alatt a képernyők előtt ragadjunk. Na, de térjünk rá a filmre!

A picivel hosszabb, mint másfél órás alkotás főhőse egyértelműen a Szilícium-völgy „élő lelkiismeretének” tartott Tristan Harris. Tőle és a többi megszólalótól temérdek belsős információt megtud a néző. Igazából a téma komolysága mellett ez az, ami még erőteljesebb dokumentumfilmmé emeli a The Social Dilemma-t. Ezek a szakemberek résztvettek az Instagram, a Google, a Twitter, a Facebook, vagy a YouTube egyes elemeinek megalkotásában. Amit több szakember is megemlít, az az, hogy ezek a platformok kezdetben egyáltalán nem olyann céllal készültek, amikre használjuk. Pont ez az, ami értékelendő a megszólított szakemberekben, és minden tiszteletet megérdemelnek, mert ők akkor léptek ki, amikor a dolgok elkezdtek rosszra fordulni. Ez a rossz dolog pedig akár hiszitek, akár nem, az, hogy lényegében mi lettünk a termékek, ugyanis a figyelmünkkel és az ebből kinyert adatokkal kereskednek. Vagyis az, hogy napi több órát is Instázunk vagy TikTok-ozunk, a modern kor rabszolgái tesznek minket. Ezért cserébe pedig dopaminlöketet kapunk, ami az egyik boldogságért felelős hormon.

Így tudják rólunk, hogy mit mennyi ideig nézünk, mikor vagyunk magányosak és lehangoltak. De még olyan cikket is olvastam, hogy azt is tudják, egy nő mikor menstruál. Ez pedig elvezetett egy olyan világba, ahol még éppenhogy csak ismerkedünk a megfigyelési kapitalizmusnak nevezett fogalommal. Erről bővebben itt olvashattok. Viszont ami legjobban megdöbbentett, az a snapchat diszmorfia néven ismert testképzavar, és az USA tinédzsereinek öngyilkossági arányainak növekedése. De haladjunk szépen sorban!

A snapchat diszmorfia olyan testképzavart eredményez, ami, nem meglepő módon az Államok tinédzsereinek körében hódít. Ennek során az adott tininek az a célja, hogy a kiválasztott plasztikai sebész olyan arcot varázsoljon neki, amilyet az agyonfilterezett Snapchat képén lát. Csak következtetni tudok, de valószínűleg azt várják, hogy ha úgy néznek ki, mint azokon a egy több száz vagy ezer lájkos képeken, akkor a társadalom is jobban elfogadja őket. Komolyan nem értem, hogy ilyenkor hol a szülő, egyáltalán miért vállal el egy sebész ilyen fiatalokon ennyire komoly beavatkozásokat. De ez öngyilkosság még ennél is durvább.

Mégpedig azért, mert az előző évtizedhez képest nagyon komolyan megugrottak a fiatalok körében ezek az arányok. Ez egész pontosan a 15-19 éveseknél 70%-os, míg a 10 és 14 éves gyerekek között, egészen elképesztő, 151%-os növekedést jelent. Ugyan ez önmagában is elborzasztó és kétségbeejtő, de a tényeket ismertető orvos elmondja, hogy jobban megnézték, mikor kezdtek el szaporodni ezek az esetek. A válasz pedig 2009, vagyis az az év, amikor a social média platformok megjelentek a telefonokon. Hihetetlen, de ha mélyen magunkba nézünk, akkor mi is érezzük ezeknek az oldalaknak a hatásait. A probléma pedig az, hogy a tinédzsereknél még nem alakult ki az identitás, az önbecsülésük pedig még szinte meg se jelent. Ezek fölött pedig az Instagram és társai veszik át az irányítást, amik nem csak hamis képet mutatnak nekik, hanem egy törékeny illuzióba ringatják a törékeny lelkületű gyerekeket.

Ezek a szélsőségek valószínűleg azért mutatkoznak meg egyre jobban, mert a fentebb említett dopamin miatt csak a boldogság és a pozitív érzelmek azok, amik dominálnak. Pedig a pszichiáter Anna Lembeke el is mondja, hogy ő többször felhívja a gyermekei figyelmét az öröm-fájdalom egyensúlyra. E szerint hiába akarunk folyamatosan szárnyalni, meg kell élnünk a mélypontokat is. Ezt könnyű mondani, ha ott lapul a zsebünkben egy okostelefon, ami Tristan szavaival élve egy digitális cumiként funkcionál. Ehhez pedig bármikor fordulhatunk, ha éppen úgy tartja kedvünk. Így pedig csak saját magunk alatt vágjuk a fát, főleg akkor, ha fiatalabbak vagyunk, mert nem tanuljuk meg azt, hogy mit kell csinálni egy problémás helyzetben. A konfliktuskezelési képesség így a nullára csökken és innen könnyű belesüllyedni a lassan népbetegséggé váló depresszióba és szorongásba. Bár tény, hogy ezekért nem csak a social media felületek a hibásak.

Ebben az a legveszélyesebb, hogy a fent említett problémák vázát az egyre gyorsabban fejlődő technológia adja. Az ilyen méretű exponenciális változásokat pedig az agyunk már nem képes felfogni, mivel az lényegében egy több millió éves hardver. A kapkodás pedig sehova se vezet, ahogy az sem, ha tényleg a képernyők előtt éljük a napjainkat. Ezt mondani valóban könnyű, de, ahogy sokan mások, úgy én is függő vagyok. Nem olyan könnyű elszakadni a laptopom elől. Ha megnézném, az elmúlt fél év során összesen mennyi időt töltöttem monitor előtt, akkor valószínűleg leesne az állam. Viszont a film hatására kikapcsoltam az értesítéseket, ugyan minimálisan, de csökkentettem az online töltött időmet, és ha felcsatlakozok a telefonommal az internetre, akkor automatikusan némítom a telefonomat. Már ezekkel az apró lépésekkel is sokkal érdekesebbé és színesebbé tehetjük az életünket. De elismerem, mondani sokkal könnyebb, mint meghozni a döntést: köszönöm, de inkább kevesebbet kérek.

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon mégis mi lehetne a megoldás. Ez az, amire konkrét magyarázattal nem tud egyetlen szereplő se szolgálni. De talán a legjárhatóbb út az, hogy megadóztatják az adatgyűjtést és a feldolgozást. Ha törvényeket hoznak a digitális adatvédelemre, akkor valószínűleg egyetlen oldal sem bányássza és árusítja ki a bizalmas dolgainkat a hirdetőknek. Mert jelenleg ez az, ami életben tartja szinte az összes ilyen felületet. Ha ugyanis nincs, vagy csak korlátozottan áll a rendelkezésükre, akkor már mindjárt nem tudják olyan mennyiségben eladni a hirdetőknek. Így pedig elég nagy gátat lehetne szabni nekik. Ez pedig egyre elengedhetetlenebb, mivel lényegében Mark Zuckerberg és társai a Szilícium-völgyből mondják meg, hogy szerintük mi jó és mi nem. Ilyen monopolhelyzete pedig egyetlen cégnek sem lehet. Nem véletlen, hogy pletyka szintjén felröppent a hír, hogy feldarabolnák a Facebookot, amiből valószínűleg semmi sem fog megvalósulni, de érdemes rajta elgondolkodni.

A The Social Dilemma egyetlen hibája az, amit egykori kollégám is felhozott, hogy lényegében olyan, mint egy pilot epizód. Sokkal jobban meg lehetne vizsgálni egy adott témát. Ez abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a játékidő utolsó harminc perce nagyon kapkodósra sikerült. Ebben a fél órában tárgyalják az álhíreket, a politikai zavargásokat és a koronavírus témáját. Pedig ezek is megérdemelnének egy hosszabb szegmenst, vagy több szakértőt, akik sokkal alaposabban mesélnének mondjuk a politikai szegmensről. Ennek ellenére is egy olyan dokut villantott a Netflix, amit szívem szerint nonstop vetítenék mindenhol. Mert erről a témáról igenis beszélni kell, mert egyre szükségesebbé válik ezeknek az oldalaknak a megregulázása.

Ahogy Bailey Richardson, az Instagram egyik első alkalmazottja el is mondja, régebben az internet egy kísérleti labor volt, most pedig egy hatalmas pláza. Nagyon nehéz értékes és építő jellegű dolgokat találni rajta, de biztos, hogy léteznek. Bár nem könnyű, de tanulható a használata. Fel se fogjuk, hogy az internet és a social media által milyen lehetőségek hevernek előttünk. Csak bízni tudok abban, hogy idővel észrevesszük ezeket, és kiaknázzuk ezt a temérdek amúgy csodás lehetőséget.

Szeretnénk jobban megismerni olvasóinkat, ezért kérünk Titeket, hogy az alábbi kérdőívre adott válaszaitokkal segítsétek további munkánkat. A kitöltés névtelenül zajlik és mindössze néhány percet vesz igénybe. Köszönjük, hogy időt szánsz rá!