Erick Kripke és az Amazon tavaly ilyenkor talán még nem is sejtették, hogy mennyire beletenyereltek a tutiba a szuperhős műfajt alapjaiban feje tetejére állító The Boys-szal. Egy a popkultúrát lassan egy évtizede totálisan leuraló zsánert elvégre önmagában nézve nem veszélytelen dolog kiforgatni. Kripke azonban a tőle megszokott cinikus, ámde végtelenül szórakoztató görbetükröt állított a mindennapokat átszövő szuperhősmítosznak, az ezt szponzoráló, sok esetben rendkívül káros nagyipari cégeket sem kímélve. A The Boys mégsem ezek miatt lett talán az utóbbi évek legeredetibb és egyben legszórakoztatóbb televíziós, akarom mondani streaminges produktuma, mely a második évadra szinte semmit sem veszített a korábbi erényeiből.

Figyelem! A kritika innentől kezdve minimális spoilereket tartalmaz a The Boys második évadának első négy részét illetően!

Persze elvitathatatlan szerepe volt a sikerben, mégis a sorozat szíve lelke mégsem ebben, hanem annak rendkívül ügyesen rétegelt karaktereiben, na meg az ezt kísérő sokszor kendőzetlen, ám mégis veszettül szórakoztató erőszak ábrázolásában volt keresendő. Hiszen mi történne akkor, ha a celebstátusznak örvendő szuperhősök semmivel sem lennének jobbak nálunk földi halandóknál? Ők is ugyanazokkal a traumákkal, érzésekkel, fájdalommal, és még megannyi problémával küzdenének, mint mi? Mi lenne, ha az emberekhez hasonlóan néha ők is szimplán csak ugyanolyan szar alakok lennének?

Ilyen fajsúlyos kérdésekre eleve nem egyszerű megfelelő válaszokat adni, pláne nem még mélyebbre ásni az emberi pszichében és ezzel együtt újabb kemény állításokat megfogalmazni korunk társadalmával kapcsolatban. A The Boys második szezonjának első négy része azonban nemcsak, hogy könnyű szerrel veszi ezt az akadályt, de szinte minden téren rá is kontráz ezekre. Az első évad hatalmas cliffhangere után nem sok szépíteni való van azon, hogy a történet szereplőinek többsége a depresszió és egyéb mentális betegségek legmélyebb bugyrait kénytelen megjárni. A srácok Hughie (Jack Quaid), Mother’s Milk (Laz Alonso), Frenchie (Tomar Capon), és Kimiko (Karen Fukuhara), immáron vezetőjük Billy Butcher (Karl Urban) nélkül kénytelenek valahogy túlélni a mindennapokat, miközben az egész ország rájuk vadászik.

Szuperhős oldalon sem jobb a helyzet, hiszen a hősöket birtokló Vought óriáscég legfontosabb döntéseit meghozó Madelyn Stillwell (Elisabeth Shue) hiánya hamar olyan hatalmi vákuumot hoz létre, melyben az addig nagyjából mindent kézbentartó Homelandernek (Anthony Starrnak), immár lehetséges, hogy nem osztottak lapot. A külső ellenségek mellett, ugyanis a korrupt Supermanként is becézett szupernek immár a Vought tejhatalmú fejével, a könyörtelen Giancarlo Esposito alakította Stan Edgarral is kénytelen szembenézni, aki igen hamar nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy ki is kettejük közül a valódi nagykutya.

Az Edgar jelentette fenyegetés azonban hirtelen egészen kis semmiségnek kezd tűnni, mikor bemutatkozik a Homelander vezette szuperhőscsapat, a Hetek új tagja, Stormfront (Aya Cash), aki minden csak éppenséggel nem csapatjátékos. A magát amolyan közösségi média celebként meghatározó Stormfront hacsak teheti élő adások egész sorával szórakoztatja népes követő táborát, akik hűséges nyájhoz méltóan természetesen megsem kérdőjelezik a többi hőshöz hasonlóan szintén belülről romlott hősnő szavait.

De miért is tennék, elvégre Stormfront politikusokat és 0-24h az instagramon lógó influenszereket megszégyenítő profizmussal tudja, hogy hol, mikor, mit, és hogyan kell előadni a hősökre kiéhezett tömeg számára. Egy ennyire erős média befolyással bíró figura pedig csak idő kérdése, mikor kezdi el olyan irányba terelni az eseményeket, amik immáron nemcsak Hughie-éknak, de a Vought öltönyösei számára is valódi problémákat fognak jelenteni. Legalábbis az első négy epizódban látott húzásait tekintve, már tisztán látszik mire is megy ki a játék pontosan, és ember legyen a talpán, aki készen áll arra, ami a szezon maradék négy felvonásában vár rá.

És ezek az események még csak egy részét képezik annak a megannyi szintén nem elhanyagolható történet szálnak, amivel az második etap eddig napvilágot látott négy epizódjában találkozunk. Ilyenkor persze jogosan felmerülhetne sokakban a gyanú, hogy Kripkéék ezúttal túl sokat markoltak és keveset fogtak végül? Szerencsére erről szó sincs. Azt viszont el kell ismerni, miszerint az új szezon viszonylag lassan indul be, amit be kell tudnunk annak, hogy egyszerűen képtelenség egyetlen részben feloldást találni azokra a nem egyszer sorsdöntőnek bizonyuló eseményekre, melyek ide vezették a szereplőket.

Ám fogalmazhatnék akár úgy is, miszerint az évad első fele maga a depresszió létező legmélyebb bugyra, ahonnan csak akkor lehet megmenekülni, ha van merszünk szembenézni a bennünk lakozó legsötétebb démonokkal. Egy ilyen küzdelem márpedig önmagában rendkívül érdekes szituációkat képes szülni. Pláne, ha közben még egy rakás szuperképességekkel megáldott futóbolondot is belekeverünk a képletbe. A The Boys tehát jött, látott és újfent néhány igen kemény gyomros kíséretében kovácsolta tovább a tökéletes korrajznak sem utolsó történetét, ahol a legonoszabb dolgok továbbra sem valami szuperhősökért kiálltó fenyegetésből, hanem sokkal inkább az emberi természetből eredeztethetőek.