Ha valamiért igazán nincs oka panaszra a horror műfaj elkötelezett rajongóinak, az az elmúlt évek roppant széles spektrumon mozgó, nem mellesleg pedig többségében kifejezetten jól sikerült horrorfilm választéka, ahol szinte már mindenki megkapta azt az egy horrort, ami után napokig azon kattogott, vajon mit is látott valójában. A Hang nélkül és a kevésbé jól sikerült 65 mögött álló Scott Beck és Brian Woods író párosa, a Hugh Grant nevével fémjelzett Eretnekkel pontosan valami ilyesmit szeretett volna letenni az asztalra, amely nagyobb részt sikerült is nekik, bár néhány helyen azért jobban jártak volna, ha követik a kevesebb, néha több elvét. 

Paxton (Chloe East) és Barnes (Sophie Thatcher) nővér buzgó hittérítőkként házról, házra járva igyekeznek terjeszteni az általuk igaznak vélt igét, ám az egyik rutin munkának tűnő címen tett látogatásuk, végül közel sem lesz olyan gondtalan, mint elsőre hitték. Gondolom mind ismerjük a klasszikust, mikor két fiatal hölgy valami okból kifolyólag bekopogtat egy idősebb férfi ember házába. Majd ahogy telnek, múlnak a percek egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nincs teljesen rendben. Sem az ingatlannal, sem pedig annak őszülő félben lévő tulajdonosával (Hugh Grant) kapcsolatban. Ebben az esetben sincsen ez másként, azonban ahogy az író – rendező páros folyamatosan építi fel a jól ismert építőkockákból összeálló feszültséget, folyamatosan igyekszik minket abban a bizonytalan pozícióban tartani, hogy mi van akkor, ha valójában Mr. Reed (Grant) egyszerűen csak magának való figura, és valójában semmi megbotránkoztató, vagy épp sorozatgyilkosokra jellemző tulajdonsággal nem bír. 

Mikor aztán a főszereplő hölgyekkel együtt mi nézők is kezdenénk megnyugodni, akkor aztán az Eretnek szép lassan elkezdi feltekerni a feszültséget, azzal, hogy olyan apróságokra világít rá, amik után bizony joggal megy fel a vérnyomása az embernek. A sokadik hasonló pillanat után, amúgy rendre az az érzés kerített fogságába, mintha Beck és Woods kifejezetten sokat merített volna James Wan legelső Fűrész mozijából. Ugyanis ott is fokozatosan, apró, elsőre nem feltétlenül szembeötlő jelekből kezdett el összeállni a kép. A hasonlóságok sora ezzel persze még nem ért véget, mivel akárcsak az említett “darabolós” horror esetében, úgy itt is a feszültség jókora része a szereplők között lezajló, kifejezetten okosan megírt párbeszédekből eredeztethető. 

Főképp mikor Grant a maga intellektuális, viszont kissé maníros módján újra és újra olyan teológiai fejtegetések egész sorába kezd bele, amik valószínűleg több vallás képviselőinél is kicsapja majd a biztosítékot. Na persze nem azért mert valami olyasmit állít, ami sértő lenne bármelyikre is, hanem inkább amiatt, hogy ahogyan megkérdőjelezi őket. Utóbbi pedig az egész Eretnek legfontosabb összetevője, mivel a film egészen az utolsó harmadáig bezárólag szépen fenn tudja tartani az érzést, hogy valójában csak egy ügyes pszichológiai játszmának vagyunk szemtanúi, és ami a szereplőkkel történik valójában nem is valódi. Legalábbis nem a szó, legszorosabb értelmében véve. 

Mindezt leszámítva kellemes meglepetés lett az Eretnek, amely a nagyjából két órás játék ideje alatt szinte végig tudta tartani a színvonalat, ráadásul úgy, hogy közben nem volt szüksége arra, hogy klisés jumpscarekkel, meg az utolsó pillanatban hirtelen a kalapból kihúzott magyarázatokkal próbálja meg megindokolni, hogy ami eddig történt, annak akár teológiailag, akár logikailag mi értelme volt valójában. Ebből a szempontból vizsgálva én mindenképpen csak ajánlani tudom az Eretneket, mely tény és való, hogy sokkal agyasabbnak igyekszik feltüntetni magát, mint amilyen valójában, ám még ezzel együtt is egy olyan maradandó horror élménnyel képes szolgálni, amely egyre inkább kiveszőben van. Pláne a nagyobb mozis kínálatot elnézve.