A koronavírus-járvány okozta légüres térben az idei év legjobban várt blockbusterei (Fekete Özvegy, Dűne, Nincs idő meghalni) egymás után költöztek el a következő esztendőre, sajdítva mozizók millióinak szívét. Egy pozitívuma azonban mégis van ennek az ingerszegény ciklusnak, hogy olyan kisebb költségvetésű filmeknek jut nagyobb figyelem, amik hétköznapi körülmények között nem feltétlenül élveznek prioritást az átlag mozinézők körében, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában pedig pont egy ilyen film. 

Vincent van Gogh a világ egyik leghíresebb festője és a posztimpresszionista irányzat legnevesebb képviselője, híres festményei, stílusa, ecsetvonásai még egy laikus számára is ismerősek lehetnek, úgy, ahogy legendás sikertelensége (köztudott, hogy mindössze egy festményt adott el élete alatt), hallucinációktól és epilepsziás rohamoktól zavart elméje és saját fülének levágása. Izgalmas és nem mindennapi, különc figura, olyan, akinek élete hálás téma hozzáértő rendezői kezekben. Jelen film rendezője, Julian Schnabel, pedig nemcsak a filmes szakmát érti és műveli magas szinten, hanem festőként is (el)ismert.

Van Gogh megformálásában Willem Dafoe sietett a segítségére, aki annak ellenére pazar választás a holland festő szerepére, hogy amaz 37 évesen halt meg, míg Dafoe már a 60-on is túl van. Önarcképeit nézve azonban nyilvánvaló, hogy Dafoe kissé megtépázott, eszelős fizimiskájában erőse hajaz rá, persze némiképp a nem elhanyagolható színészi kvalitások is közrejátszhattak a színész kiválasztásában. (Egyébként távolról sem ez az első van Gogh életrajzi film, az ötvenesek években az idén 103 évesen elhunyt színészóriás, Kirk Douglas is a festő bőrébe bújt egyszer.) 

Ott sem utolsó a párhuzam, hogy ezidáig számos emlékezetes alakítása ellenére Dafoe sem kapta meg azt az elismerést, ami kijárt volna neki, és most kifejezetten az Oscarra gondolok (akár A világítótoronyról, akár a Floridai álomról van szó az utóbbi időben), ugyanis van Gogh megformálásáért 18-ban megkapta a Velencei Filmesztivál legjobb színésznek járó díját – nem érdemtelenül, ugyanis sziporkázik a szerepben. Remekül kelt életre egy ábrándos, esetlen, szenvedélyes és rokonszenves művészembert, aki küzd saját tévképzeteivel és környezetével. Rajta kívül más, nemzetközileg is ismert színészek is tiszteletüket teszik: Oscar Isaac Paul Gauguin, Rupert Friend Vincent testvére, Theo van Gogh szerepében tűnik fel, de itt van többek között Mads Mikkelsen és Emmanuelle Seigner.

A film van Gogh életének utolsó két évében játszódik, ahol a festő a francia kisvárosban, Arles-ban élt és alkotott. A festés folyamatában a természetnek hangsúlyos szerepe volt, van Gogh az emberektől és minden mesterséges zajtól távol dolgozott. A film legtöbbször nem is dialógusokkal, hanem a képekkel mesél, és közvetíti a festő különleges és bensőséges kapcsolatát a síkságokkal, dombokkal, fákkal, rügyekkel és gyökerekkel. Olykor van Gogh csak perceken keresztül barangol és szívja magába a tájat, szagolja, ízleli, megérinti és eggyé váik vele. Érezhető, hogy a rendező pontosan ismeri az alkotó érzelmi viszonyulását alkotásához és az alkotás folyamatához. Vizualitásában a film az év egyik legerősebbje, színekben és kreatív képi megoldásokban rendkívül gazdag, néhány beállítás önmagában egy festményre emlékeztet. Egyszerre barangolunk a természetben és van Gogh elméjében, megismerjük vívódásait, Gauguinnel és a testvérével való kapcsolatát, viszonyát az őt körülvevő emberekhez, akik nem értik és lenézik művészetét, útkeresését és létfilozófiáját, ami erős küldetéstudattal párosul.

A Van Gogh az örökkévalóság kapujában rétegfilm, az tegyen vele egy próbát, akit vonzanak a lassú, merengős, csendes, elsősorban karakter-, és nem cselekményorientált mozifilmek. Kiváló alakítások, elégikus atmoszféra, izgalmas képi világ, amely együtt rezonál főszereplőjével, és annak lelki világával – valahogy így kell  karakteres életrajzi filmet készíteni.