Batman és Superman mellett kevés olyan közkedvelt szuperhős létezik, mint Pókember. Talán éppen ezért rengeteg interakciója látott már napvilágot, legyen szó mozifilmekről, tévésorozatokról vagy éppen képregényekről. A filmvásznon eddig három különböző alkalommal mesélték el Peter Parker történetét: először Tobey Maguire alakításában, aki egyfajta Clark Kent-utánzatként keltette életre a karaktert – olyannyira emlékezetesen, hogy Sam Raimi trilógiája a mai napig mémek kimeríthetetlen forrása. Ezután következett Andrew Garfield, aki tökéletes Peter Parker volt, azonban a Sony az erőltetett univerzumépítésükkel sikeresen kiiktatta a második filmre Garfield Pókemberét. Végül a Sony és a Disney közös projektjeként megérkezett Tom Holland Pókembere, aki talán a legközelebb állt a tinédzser szuperhős karakteréhez, ám annyira a Bosszúállók árnyékában mozgott, hogy szinte teljesen megszűnt önállóan létezni.

Miközben a mozik vásznain három különböző rebootot is kapott a karakter, addig a sorozatok világában is számos Pókember-széria született. A legkultikusabb ezek közül az 1994-es animációs Pókember, amely nemcsak Peter fiatalkorára, hanem felnőtt életére is fókuszált. Minőségben ezt követte a 2008-as A Pókember legújabb kalandjai, amely az egyik legjobb adaptációja volt a karakternek. Kiválóan megírt karakterekkel és történetekkel dolgozott, valamint részletesen és érdemben mutatta be Peter iskolai életét – ráadásul itt láthattuk az eddigi legpontosabb Mary Jane adaptációt mozgóképes formában. Aztán megérkezett A Pókember elképesztő kalandjai (2012), majd a 2017-es Marvel Pókember, mindkettő a Disney és a Marvel kezei közül, ám egyik sem szólt másról, mint hogy ötlettelenül kiszolgálja az aktuális Marvel-filmek marketinggépezetét és felpörgesse a játékeladásokat.

Ebből is látszik, hogy Pókember karaktere szebb napokat is látott már, bár a Pókember: Irány a Pókverzum! és a PlayStation Pókember-játékai próbálják valamelyest fenntartani a hős nimbuszát. Azonban a most bemutatott A barátságos és közkedvelt Pókember, a Disney+ legújabb alkotása, nemcsak, hogy nem építi tovább a karakter legendáját, de ötlettelen módon rombolja is azt.

A történet egy alternatív MCU-univerzumban játszódik, ahol Peter Parkert Tony Stark nem szervezi be csapatába a Polgárháború eseményei alatt, hanem Norman Osborn válik a mentorává. Így Pókember nem a Bosszúállók oldalán harcol, és nem ismeri meg MJ-t vagy Nedet sem. Helyettük új barátokra, szövetségesekre és ellenfelekre tesz szert, hogy a végén mindenki közkedvelt hálószövőjévé váljon. Papíron az alapkoncepció érdekesnek tűnhetne, de a készítők semmi érdemlegeset nem kezdtek vele. Lényegében fogták Tom Holland Pókemberének karakterívét, és egy az egyben lemásolták azt. Ismét adott egy gazdag mentor, aki kissé nárcisztikus, és akinek köszönhetően Peter új ruhát kap. Továbbá megint egy olyan Pókembert kapunk, aki képtelen önállóan létezni, mert a mentora mindenben kisegíti – pedig a karakter egyik legfontosabb aspektusa épp az, hogy fiatalkora ellenére képes a saját lábán megállni. Természetesen az évad végére ez megváltozik ez, akárcsak Holland harmadik filmjében. Milyen eredeti.

Ráadásul a sorozat tele van felesleges vendégszereplőkkel: Vasember, Dr. Strange, Daredevil – mintha Pókember önmagában nem lenne elég érdekes. Kedves Disney, elárulok egy titkot: Pókember azon kevés hősök egyike, akinek saját gonoszai, történetei és barátai vannak, tehát tökéletesen működőképes más hősök asszisztálása nélkül is. De persze a Disney-Marvel szokás szerint nem hagyhat semmit önállóan kibontakozni, mindennek egy nagyobb egész részeként kell léteznie. Isten ments, hogy egy kis léptékű, önállóan is működőképes alkotás szülessen!

A karakterábrázolás szintén ilyen borzalmasra sikeredett. Peter Parker teljesen életképtelen, milliárdos mentora nélkül még a cipőfűzőjét sem tudná bekötni. És itt jön a másik nagy problémája a sorozatnak: a reprezentáció. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a különböző médiumok bemutassák a különféle rasszokat, kultúrákat és szexuális irányultságokat – a mai multikulturális világban elengedhetetlen, hogy róluk is érdemben beszéljünk. Csakhogy A barátságos és közkedvelt Pókember készítői nem értettek meg, hogy a kulcs az érdemben szócskán van. Bár tele van különböző rasszokkal és szexuális irányultságú karakterekkel a széria, egyikük sem kap valódi mélységet vagy kidolgozott jellemrajzot. Egyszerűen csak ott vannak, hogy az aktuális kvótát kipipálhassák a készítők. A karakterek személyisége kimerül annyiban, hogy X meleg, Y fekete és kész. Nincs egyetlen szereplő sem, akinek lenne rendes karakteríve vagy összetett személyisége – helyette mindegyik egy kozmikus fontosságú szerepbe kényszerül, mert ma már mindenkinek különlegesnek kell lennie.

Az animáció szintén pocsék. Bár elsőre képregényesnek tűnik a stílusa, elég hamar eszembe jutott róla a Legyőzhetetlen című Prime-sorozat egyik önironikus jelenete, ahol a karakterek az animációs spórolási módszereken viccelődnek – nos, itt a készítők az összes ilyen praktikát bevetették. Statikus háttérszereplők és jelenetek, ismétlődő akciószekvenciák, darabos mozgás, elmosódó karakterek – mintha egy sufniban, minimális költségvetésből dobták volna össze az egészet.

A barátságos és közkedvelt Pókember az utóbbi évek egyik legrosszabb Pókember-adaptációja és animációs sorozata. Egysíkú és bárgyú karakterek, ötlettelen történet, vizuálisan pedig egyenesen bántó élményt nyújt, kifolyik tőle az ember szeme. A jelenlegi streaming dömpingben rengeteg más, minőségi sorozat és film elérhető, így senkinek sem ajánlom, hogy az idejét erre az összecsapott, kreativitást teljesen mellőző alkotásra pazarolja. Ugyanis a legújabb Disney+ alkotás semmi másra nem jó, mint arra, hogy a szélsőjobboldali hangoskodók alá még jobban adja majd a lovat. Ugyanis tényleg az ők általuk sokszor kiabált szélsőséges woke teljes megtestesülése a széria.