A méltán híres videójáték sorozatot talán senkinek sem kell bemutatni. 2005-ös indulásával megannyi embert vonzott be egyedi humorával és lebilincselő történeteivel a Yakuza, későbbiekben pedig Like a Dragon sorozat. A gamerek körében megosztó címmé vált, hiszen míg egyesek imádják, mások furcsának találják. Hogy hogyan is sikerült ezt a számomra remekműnek titulált sorozatot konzolról a képernyőre vinni, ebből a kritikából kiderül.

Elég nagy fába vágta a fejszéjét a Sega, amikor úgy döntött, hogy adaptálja ezt a kultikus sorozatot, mivel jól tudjuk, hogy az ilyen nagy címek rajongótábora rendkívül válogatós. A sorozat a Yakuza 0 és a Yakuza történetét dolgozza fel, amely a felújított verzióban Yakuza Kiwami címen jelent meg. Ezzel elég ingoványos talajra léptek, hiszen a 2007-ben szintén Yakuza: Like a Dragon címen megjelent film is ezekre a történetekre épített, és a játékok is különböző feldolgozások révén 2016-ra már többször átrágták ezeket a szálakat. Így a feladat adott volt: ebben a szettingben egy olyan történetet létrehozni, amely hűen tükrözi a közel húszéves sorozat leghőnszeretettebb karaktereit. Sajnos ebben elbuktak.

Egyszer volt Kamurochóban

A sorozat látványvilága alapvetően pontosan azt a hangulatot adja vissza, amit a rajongók elvárnak. Bár hozzátenném, hogy ezen a téren a 2007-es adaptáció talán még egy kicsit jobban is teljesített annak ellenére, hogy az akkori megközelítés elég amatőrre sikeredett. Egy tapasztalt Yakuza játékos a végigjátszások után szinte minden jelenetnél pontosan tudja, hol jár a térképen. Ezt a részletet igazán jól eltalálták, még arra is figyeltek, hogy a háttérben feltűnő karakterek mindig valamilyen furcsa tevékenységet végezzenek, és szokatlan ruhákat viseljenek, mintha valóban a játékok jól ismert NPC-i elevenednének meg.

A játék mechanikáinak átadásában azonban már nem sikerült ilyen jól teljesítenie. Számomra egy jó játékadaptáció ismérve az, hogy minél többet visszaad a játék eredeti élményéből a képernyőn keresztül, annál sikeresebb. Valamint annál jobban élvezem, minél több utalást és easter egget fedezek fel, amelyeket össze tudok kötni a játékélménnyel. Sajnos ezen a téren a sorozat számomra hatalmas csalódást okozott.

Egy Yakuza játékot körülbelül harminc-negyven óra végigvinni, ha csak a fő történetszálon haladunk, és még nem is említettük a mellékküldetéseket. A Yakuza játékok híres ismertetőjele, hogy az egyébként komoly, drámai történetet humoros és különc mellékküldetésekkel tarkítja, ezáltal oldva a feszültséget és igazán egyedivé téve az élményt. Ám sajnos ez az aspektusa sem jelent meg a képernyőn. Bár belegondolva, hat ötvenperces részben negyven óra anyagát elég nehéz átadni úgy, hogy a tölteléktartalomra is maradjon játékidő.

Majima mindnütt

Sajnos az egyik dolog, amit szomorúan kellett konstatálnom az az, hogy a karaktereket teljesen átformálták ehhez az egyébként Yakuzához képest szokatlanul egysíkú történethez. Ennek a legnagyobb áldozatai Kiryu, Nishiki, Kazama, valamint mindenki kedvenc félszemű elmebeteg sorozatgyilkosa, Shimano veszett kutyája, Goro Majima lettek. Alapvetően megváltoztak a karakterek, valamint a köztük lévő kapcsolat is, ami bár egy érdekes alternatívát kínál a nézőnek, sajnos így már a karakterek nem önmaguk, nem azok, akiket megszerettünk. Még ikonikus ruháikat sem láthatjuk a legtöbb embernek, csak a főbb szereplőknek.

Nem véletlenül emeltem ki Majimát ebből a sorból, hiszen a főszereplő Kiryu mellett ő a játékok egyik legfontosabb, szinte kabala szereplője. Ám teljesen megfosztották az eredeti háttér történetétől, és egy szimpla, hidegvérű, könnyen elpattanó gyilkosként mutatják be. A játékosságából, tragikus háttér történetéből vagy a fejlődése során megtett útjából pedig semmit sem látunk. Az eredeti történet egyik legérdekesebb mélysége az ő kettőssége: egyszerre a humor fő forrása és egy könyörtelen, profi Yakuza. Sajnos azok, akik először a képernyőn keresztül találkoztak a karakterével, sokkal szegényebbek maradtak, és a rajongók sem kapták meg azt, amiért valójában megnézték az epizódokat. Bár a szerepre kiválasztott színész remek választás volt, a sorozat sajnos nem kezdett semmit ezzel a lehetőséggel.

Mézesmadzagok hálójában

A cseresznye a hab tetején, hogy a játékokból jól ismert grandiózus harcjelenetek teljesen hiányoznak. Számtalan alkalommal kerülünk olyan szituációba, ahol főhősünket, Kiryut, ellenséges Yakuza családok tömege veszi körül: elcsattan néhány pofon, majd mielőtt belelendülhetne, a konfliktus egyszerűen véget ér, mintha meg sem történt volna. Látunk közeli képeket a biciklikről, amelyek a játékok verekedéseiben fontos elemek, hiszen szinte minden tereptárgy felhasználható, a robogótól a forró vizes kannáig. Elhúzzák az orrunk előtt a mézesmadzagot, mintha pontosan tudnák, mire vágyunk, de mégsem adják meg. Az utolsó epizódra időzített, nagy Yakuza családok közti összecsapásban érne tetőpontjára ez a folyamatos feszültség, ám itt is csak egy lelketlen tömegverekedést kapunk, amelyből alig látunk valamit.

Szeretném tehát kihangsúlyozni, hogy a végeredmény egy verekedős játék adaptációja, ahol nem kapunk igazi szaftos bunyó jeleneteket, csupán néhány koordinálatlan, lelombozó harcjelenetet. Kiryu egész játékokat átívelő fejlődését egy montázzsal letudják, valamint a védjeggyé vált harci mozdulatokból is csak ízelítőket kapunk. Így ez volt számomra a legnagyobb csalódás az egész sorozatban.

Összegzés

Igazi Yakuza fanként a Yakuza: Like a Dragon az év legjobban várt sorozata és legnagyobb csalódása számomra. Egyszerűen semmi olyat nem tudott változtatni az eredeti élményen amiért megéri megnézni magát a művet és amiket elvett azok végleg megölték számomra az élményt. Elkeserítőnek találom, hogy a Sega egy kék sündisznónak jobb filmeket tudott alkotni, mint ennek a korszakalkotó japán maffiadrámának. A játékokat ajánlanám a sorozat helyett.