Életrajzi filmet készíteni alapesetben piszkosan egyszerű feladatnak tűnik, elvégre a film történetének alapjai szinte már készen várnak arra, hogy a filmesek a maguk vízióját hozzáadva, tető alá hozzák azt. Persze, ha mindössze ennyiből állna egy igazán remek biopic elkészítése, akkor vajon miért nem találkozunk manapság olyan remekművekkel, mint amilyen a Rocketman?

A kérdésre viszonylag egyszerű választ adnom, elvégre a Rocketman lényegében minden, ami a tavalyi Bohém rapszódia nem volt. Őszinte, lehengerlő, kegyetlen és egyben varázslatos alkotás, ami nem akarja egy nem létező palást mögé rejteni Elton John vitathatatlanul színes, és olykor valóban polgárpukkasztó, ámde ettől függetlenül rendkívül szerethető személyiségét. De miért is tenné, hiszen az igazságnál nincsen felemelőbb dolog nem igaz? Az igazság bemutatása, avagy jelen esetben fantasztikus körítéssel való elmesélése azonban nem egy olyan dolog, amit mindenki egyformán értékel. Vannak olyan emberek, akik csak a szépet, a jót, na meg csillogást szeretnék látni a kedvenc sztárjaik mögött, mivel ezek az emberek a sztárrá válás pillanatában megszűnnek annak lenni, akik addig voltak. Rocksztárokká, afféle modern félistenekké avanzsálnak és nincs is annál kiábrándítóbb, mikor rájövünk, hogy valójában ők sem többek egyszerű halandóknál, akiket ugyanazok a démonok kísértenek, mint bármelyikünket.

Márpedig a Rocketman pedig ezeknek a pillanatoknak a fantáziába áztatott bemutatása miatt csodálatos moziélmény, és elsőosztályú életrajzi dráma. Dexter Fletcher rendező és a címszereplőt alakító Taron Egerton remekül megértették az Elton szívében rejtőző érzelmeket, amiket aztán a zenész karrierjének legkülönbözőbb korszakaiból leledző dalok kíséretében tártak a szemünk elé, amely nem egyszer olyan földöntúli élményt varázsolt a moziteremben, hogy komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy ez most valóban megtörténik, vagy csak én is képzelgek ahogyan Elton tette azt a legkülönböző drogok és gyógyszerek hatása alatt? Szerencsére hamar nyilvánvaló vált, hogy ez bizony a valóság mivel Fletcher mozija tényleg nem sajnálja a puskaport az olyan kellemetlen témák elől sem, mint az előbb említett drog és alkohol függőség, ami mellett még Elton szerelmi élete is megkapja a maga letaglózó pillanatait, elvégre mondhat bárki bármit, manapság nem az a király, ha valaki meghunyászkodik, hanem pontosan ellenkezőleg. Igenis be mer vállalni olyan dolgokat, amitől az öltönyös producerek többsége menten felállna a tárgyalóasztal mellől.

Taron Egerton alakításáról már ejtettem pár szót, mégis azt hiszem még nem mentem bele eléggé abba, hogy a Kingsmannel hírnevet szerző ifjú tehetség miképpen teszi magáévá Elton végtelenül sokszínű mégis tragikus figuráját. A kétórás játékidő alatt nem egyszer fordult elő, hogy konkrétan a könnyeimmel voltam kénytelen küszködni, mikor Egerton egy Oscar gyanús drámai pillanat után, másodpercekkel később egy tükör előtt próbálja mosolyra fakasztani az arcát, hiszen ahogy a showbizniszben szokás mondani, a műsor nem állhat meg. Mindenesetre szégyenteljes volna, ha a mozi többi csillagáról nem ejtenék egyetlen árva szót sem, márpedig akármennyire is letaglózó Egerton játéka a játékidő alatt párszor megesett, hogy a mellékszereplők bizony sikerrel ellopták előle a rivaldafényt.

Ez pedig egy másik film esetében akár még negatívumként is szolgálhatna, viszont jelen esetben pontosan az ellenkezőjéről van szó. Példának okáért Bryce Dallas Howard hideg profizmussal, na meg némi ripacskodással kisujjból kirázta Elton hideg, számító és nem mellesleg kissé idegesítő édesanyját, aki bizony olyan sebeket hagyott fia szívében, melyek még hosszú idő elteltével sem gyógyultak be. De szintén dicséretet érdemel az Elton dalszövegíróját játszó Jaime Bell, valamint az Elton menedzserét, majd későbbi kudarcba fulladt szerelmét alakító Richard Madden alakítása is, mivel mindketten olyan elemi erővel keltették életre az általuk játszott karaktereket, hogy nélkülük biztos vagyok benne, hogy a Rocketman sokkalta vérszegényebb lett volna.  

Mindent összegezve a Rocketman sikerrel vette azokat az akadályokat, ahol tavaly a Bohém rapszódia csúfosan elbukott, de ha közelebbről megnézzük, valójában nem is kívánt egy ligában versenyezni vele. Míg utóbbi örömmel megelégedett azzal, hogy a nosztalgiára építve lényegében megidézte a Queen legmaradandóbb pillanatait, addig a Rocketman egy minden pillanatában őszinte, örömtől és fájdalomtól sem mentes fantasztikus utazással lepett meg minket, aminek bőven bérelt helye lesz az utóbbi évek legjobb musicaljei közt. Hiszen megesik, hogy néha a legnagyobb mosolyok mögött rejlenek, a legkeserűbb könnyek.