Emlékszem, az Eufória pilotjának megtekintése után azt írtam, hogy hatalmas a potenciál a sorozatban, és jelenünk egyik legfontosabb sorozatává válhat. Ezt a kijelentésemet most is tartom, mivel többnyire lenyűgözött a sorozat, ugyanakkor kihagyott ziccerek is jellemezték. Aggodalomra semmi ok, a siker volt akkora, hogy a HBO berendelje a második etapot.

Aki a mögöttünk álló két hónapban semmilyen formában nem találkozott a sorozattal, annak dióhéjban elmondanám, hogy az Eufória végre az a tinidráma, amire vártunk: érzelmes, szókimondó és sokkoló, középpontban a z-generáció problémáival és a rá leselkedő veszélyekkel. Mindezt teszi teljesen kendőzetlenül és nyersen, bármiféle konklúzió levonása nélkül – és épp ez az, ami miatt a sorozat igazán természetesnek hat (bár legnagyobb sajnálatomra finálé helyenként szájbarágós lett, az évad egészét nem ez jellemzi, így jóindulatúan szemet lehet hunyni fölötte). A sorozat pár kisvárosi fiatalon keresztül enged betekintést a z-generáció szubkultúrájába. Itt van Rue, a főszereplő, aki apja elvesztése után kezdett menekülni a világból; Nate, aki nem mentes az elfojtásoktól, és pszichopatákat megszégyenítő módon vágja ki magát szorult helyzetekből; Kat, aki nem épp a megfelelő helyről próbál önbizalmat nyerni; Jules, aki harsányan próbálja megélni a saját nőiességét; Maddy, aki korán felismerte, hogy a vágyott dolgok elérésének nem csak egy útja van; McKay, aki kezdi megtapasztalni, hogy a kemény munka nem garantálja a sikert; és Cassie, akinek lelki sérültségét gátlástalanul használják ki mások. A nyolc rész alatt hosszú utat járnak be – valaki pozitívan jön ki a történtekből, valaki soha be nem gyógyuló sebeket szerez, míg egyesek sorsára csak jövőre fog fény derülni.

Rajtuk kívül több kulcsszereplője is van a sorozatnak, de ők heten kapták meg idén a saját felvonásukat, az ő múltjukkal ismerkedtünk meg. Az ő történetükön keresztül szembesülünk a z-generációt leginkább behálózó dolgokkal: függőség, szexualitás, erőszak, depresszió, közösségi média, becsvágy, komplexusok. A szereplők által felvezetett problémákról órákat lehetne beszélni, a függőség okairól és következményeiről magunkban és a környezetünkben, az abortusz, a válás és a bántalmazás lélektani hatásairól, vagy arról, hogy a különböző apafigurák miképpen befolyásolták Nate, Cassie vagy éppen Rue személyiségének változásait. Sokak számára az is megdöbbentő lehet, hogy a szereplők számára olyan dolgok számítanak teljesen kézenfekvőnek, ami korábban nem volt alapvetés. Teljesen elfogadott megállapítás, hogy az egyén szexualitásának van spektruma (senki sem 100%-ig hetero- vagy homoszexuális), vagy hogy mindenki néz pornót (az ízléses dickpic mibenlétéről már ne is beszéljünk).

A karaktereknek tehát megvan a maga céljuk, és szinte mindenkinek megvan a maga sablon jelzője, azonban a sorozatban ezek egyszer sem, vagy csak alig kerülnek kimondásra. Julesről például lerí a nemi identitása, de a varázsszót senki nem ejti ki a száján, ami miatt hatalmas piros pont a sorozatnak. Egyes szavakhoz ugyanis az előítéletes emberek rögtön különböző prekoncepciókat társítanak, és nem veszik észre, hogy minden bélyeg mögött egy ember rejtőzik. Olyan, mint akárki más. Vágyakkal, traumákkal, álmokkal, jó és rossz emlékekkel. Minden ember személyisége komplexebb annál, mint hogy egy kifejezéssel megbélyegezve meg tudjuk azt határozni, és ezt az Eufória nagyon finoman sugallja felénk. Ennek megfelelően a sorozat karakterei is annak ellenére, hogy sémákból építkeznek, mind hús-vér emberek, akiket nem lehet egy-egy szóval leírni. A jól megírt jellemrajzok jó színészi játékkal párosulnak, külön kiemelném Hunter Schafer Jules-szát, és Angus Cloud Fezco-ját (nekik nem mellesleg ez az első mozgóképes alakításuk), valamint Zendayát Rue, és Jacob Elordit Nate szerepében. A karakterek közti kémia is teljesen természetesnek hat, érezhető, hogy a forgatásokon jó hangulat uralkodott, és mindenki szívét-lelkét beletette a produkcióba.

Külsőségeket tekintve az Eufória kifogástalanul teljesít, a sorozat maga egy vizuális orgia, ráadásul a kép és a hang tökéletes összhangban áll egymással. Két kezemen sem tudnám megszámolni a szuperül megkomponált jelenetsorokat, hatalmas gratuláció az operatőri munkáért, ilyen újszerűen, frissen ható fényképezésű sorozattal nagy ritkán lehet csak találkozni, Labrinth pedig szenzációs zenéket válogatott össze és alkotott aláfestésnek. A vizualitás ráadásul nem csak szemfényvesztés, hanem komoly szerepe is van a karakterek mentális problémáinak bemutatásában.

Sajnálatos azonban, hogy nem minden karakter személyes hátterét sikerült beépíteni a történetbe. Míg Nate vagy Kat múltja a történet szerves részét képezi, addig egyes karakterek, mint Maddy vagy McKay teljesen kihasználatlanul maradtak, és a saját kis epizódjukban felvezetett és bemutatott problémakör az évad lezárultával is funkciótlanul lóg a levegőben, valamint Rue történetével kapcsolatban is lehet hiányérzetünk. A második évadban lesz lehetőség kiküszöbölni a csorbát, és ha továbbra is elég tökösek Levinsonék, a következő felvonás több kellemetlen meglepetéssel fog elrajtolni.

Néhol kiszámítható, és sokszor kapkod, vagy elnagyol történéseket. Viszont képes arra, hogy beszippantson 50 percre. Nem köntörfalaz, nem finomkodik, nem ítélkezik, csupán mesél, de azt már-már polgárpukkasztó módon brutális őszinteséggel teszi – ebben segítségére vannak a (többnyire) remek karakterek, a kifogástalan atmoszféra és stílus, és a jó érzékkel összerakott soundtrack. Ha szeretnél megismerkedni a z-generáció problémáival, kihívásaival, ballépéseivel, a döntéseik mögötti sorsokkal és életszituációkkal, az Eufória a te sorozatod.

Hogy mi a legijesztőbb benne? Hogy nem is annyira ijesztő.

Az Eufória összes része megtalálható a HBO GO kínálatában.