A sorozatfüggőségben az a legnagyobb baj, hogy az ember úton-útfélen ajánlgat a baráti körének valamit, ami főleg akkor probléma, ha azokon a dolgokon tudunk veszettül röhögni, amin más sírni szokott. Személy szerint már igyekszem nem tukmálni senkire az általam viccesnek tűnő sorozatokat, mert többségében észreveszem a szemekben a csalódást. Titeket viszont nem látlak, szóval most Jonathan Amesről lesz szó, akiről nem hallottunk a Bored to Death vége óta, egészen a tavalyi frenetikus Blunt Talkig.

Jonathan Ames alapvetően regény-, esszé- és képregényíró, továbbá bokszoló, tehát egy érdekes figura. Az IMDB listáján több helyen fel van tüntetve, mint színész, többek között John Malkovich mellett is láthattuk szerepelni. A The Extra Man című könyvéből 2010-ben Kelvin Kline csinált filmet. Bár a könyveit (még) nem olvastam, az talán megmagyarázza a rajongásom a két fentebb említett sorozata iránt, hogy óriási Bukowski rajongó hírében áll, de hát ki nem? A Princeton Egyetemen mellesleg, ahol 1987-ben végzett, Joyce Carol Oates látta el tanácsokkal az írással kapcsolatban. Egyébként pár interjút végignézve vele, nekem úgy tűnt, mintha kissé bogaras lenne a fazon, bár őszintén hiszem, hogy az írók többsége az. A Columbia Egyetemen mellesleg írástechnikát is tanított.

Nem nehéz kicsit egy kalap alá venni mindkét sorozatát, hisz stílusukat tekintve nem különböznek olyan sokban, humor tekintetében meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy nem ez a két műsor lesz az, amin az emberek a térdüket csapkodva röhögnek artikulátlanul, tisztelet a kivételnek. Tapasztalatból mondom, lesz ilyen. Ames sorozatai valahol nagyon finom, elegáns humorral operálnak, de a sikamlósabb dolgok felé is úgy megy el, hogy az sosem érződik olcsónak. Az azért kijelenthető, hogy nem szemérmes, a karaktereinek sorsa mindig meg van szórva a szexualitás témakörével cseppnyit. A 2009-es Bored To Death (Író és kamuhős) első részénél teljes mértékben úgy voltam, hogy ez egyáltalán nem vicces és nem fog nekem kelleni. Mivel azonban hamar eltelt az első rész, maradtam a következőre, és mint a vacak rádiók finomhangolásánál, amint megfelelően ráhangolódtam a humorára, nem bírtam abbahagyni. Ez mellesleg egy tipikus sorozatos jelenség, sok esetben idő kell ahhoz, hogy berobbanjon a történet, a humor, vagy az, ami az adott műsor lényegét adja.

Jonathan Ames első sorozatában az azonos nevű és foglalkozású főszereplő, Jonathan Ames szereti a nyugtató hatású füvet és a kellemes bort. Ez okozza minden problémájának forrását, mert e szokásait a barátnője nem tolerálja, mégpedig annyira nem, hogy miután besokall, hívja is a költöztető céget és lelép. Jonathannak amúgy is van elég baja, hisz írói válsága elég nagy méretet öltött, de a szakítás végképp padlóra küldi. Aztán, hogy megfelelő ihletet találjon, gondol egyet és felad egy hirdetést, melyben privát kopóként adja el magát, a jelentkezők ügyes-bajos ügyeit pedig a régi detektív ponyvákban olvasottak alapján tervezi megoldani. Két társát Ray és George alkotja. Előbbi Jonathan legjobb barátja, egy kissé ütött rajzoló, míg utóbbi a füves főnöke. Mindkét mellékkarakter nagyon jól el van találva, és ez nem csak az írás és kidolgozottság, hanem a színészek, Zach Galifianakis és Ted Danson érdeme is. A főszerepet egyébként Jason Schwartzman (az ő együttesének köszönhetjük mellesleg a főcím zenét) alakítja, aki feltűnik kicsit a Blunt Talkban is később. Egyébként mindkét mellékkarakter alapból érdekes és őrült, mindkettőnek remekül meg van villantva a saját történetszála is (például Ray eladja a spermáját egy leszbikus párnak, vagy George hullámzó kapcsolata a lányával). Szóval őrült nüánszokban nincs hiány.

Érdekes, hogy bár a 2015-ös Blunt Talkban egy más életkorú és foglalkozású főszereplőt kapunk, valahol mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a kettő közt. Nem kisebb név, mint Patrick Stewart alakítja Walter Blunt hírolvasót, aki Jonathanhoz hasonlóan egy hamisítatlan antihős. Walter szintén nem veti meg a piát, a nőkkel is hasonló kapcsolatot ápol, és megesik, hogy orrát egy csík kokain felé emeli, persze csak a freudi módszerek nevében. Óriási botrányba keveredik, mikor egy prostituált társaságában benyomva elkapják a rendőrök, ő pedig kezdheti megmenteni a karrierjét.

A Blunt Talk mellékszereplői legalább annyira jól megszerkesztettek, mint az előző sorozat alakjai. Elsőre ott van Blunt komornyikja, egykori katonatársa, Harry, aki mindig és minden esetben hű a munkaadójához, és néha meztelenül pózol egy festményhez, reggelente pedig őrült hirtelenséggel támadja meg Waltert egy fakarddal, persze csak azért, hogy formában maradjanak.

Egyébként Walter munkatársai is mind flúgos figurák, de rettentő szerethetőek. Ez nagy erőssége mindkét sorozatnak, hogy minden szereplő kedvelhető és minden résznek van egy kissé keserédes, ám pozitív kicsengése. A karakterek valahol minden önzőségük mellett csupa szív alakok és hűek a maguk által felállított erkölcsi értékekhez. Ez teszi a sorozatot kellemessé, amitől az embernek kedve támad benne maradni a képzeletbeli fanyar világban.

Én azt mondom, mindenképp érdemes bepróbálni, és nem csak azoknak, akik nem a tipikus közönséghumort kedvelik a komédiákban. Mind a Bored To Death három szezonját, mind a Blunt Talk eddigi egy évadát, amit követ majd a második. Ja, és ha számít, a Blunt Talk producere nem más, mint Seth McFarlane (American Dad, Family Guy), persze a humort ne az animációs sorozatai alapján keressük. Ez Jonathan Ames humor.