Érdekes helyzetben vagyok a Kicsinyítéssel, mivel úgy ültem be a sajtóvetítésre, hogy fogalmam sem volt, mit is fogok nézni. Na jó, a címmel azért tisztában voltam, valamint azzal, hogy Matt Damon lesz a főszereplő. Úgyhogy nálam nem merült fel az a probléma, amit sokaktól hallottam: hogy oké, de hol voltak a poénok? Mert Alexander Payne (Nebraska, Utódok) elsősorban vígjátékként promózta a filmet, aminek – valljuk be – tényleg nem elég ütős a Kicsinyítés.

Az alapkoncepció egyébként zseniális. Paul Safranek és neje Audrey a teljesen átlagos amerikai fehér középosztálybeli életét tengetik: megélni megélnek – csak épp egyről a kettőre nem jutnak (ez nekünk magyaroknak különösen ismerős lehet). Úgyhogy úgy döntenek, élnek a nemrég kirobbant tudományos szenzációval: pár centisre kicsinyíttetik magukat. Ennek előnye – azon túl, hogy egy tálca sör egy életre elég -, hogy vagyonuk a többszörösét éri. Gondoljunk bele: egy babaház árából egy harminc szobás kastélyt vehetünk. Ráadásul a fogyasztásunk is jelentősen lecsökken, a fentihez is hasonlóan egy „normál méretű” kenyér tulajdonképpen egy három gyermekes család éves élelmiszerét biztosítja. Ami – és itt jön a film zöld aspektusa – annyira leredukálja az emberiség fogyasztását, hogy effektíve megmenekül a bolygó. Pofonegyszerű és frappáns, nem? Felmerülnek ezzel kapcsolatban társadalom- és gazdaságfilozófiai kérdések is: ha a miniatürizált emberek kvázi nem termelnek GDP-t és nem adóznak, beleszólhatnak-e az ország működésébe és irányításába – egyszerűbben: szavazhatnak-e?  Vagy felmerülhetnek olyan dilemmák is, hogy mind szép és jó, hogy egy átlagos fizetéssel milliomosként élhetünk, ráadásul teszünk valamit a bolygóért is, de ez csak addig működik, amíg a „nagy” társadalom megteremti nekünk a szükséges életfeltételeket. Pedig a kicsinyítéses módszer csak úgy menti meg a bolygót, ha az összes ember miniatürizálja magát. Szóval bőven lett volna mire választ keressen a film – úgyhogy nem is probléma, hogy nem egy újabb agyatlan, gagekkel indokolatlanul teletűzdelt vígjátékot kaptunk.

Payne mégsem ezekre koncentrál, helyette inkább megpróbálja – egyfajta kapitalizmuskritikus attitűddel – bemutatni a lekicsinyített társadalom (a miniatűr emberek kisebb-nagyobb, külvilágtól elzárt kolóniákban élnek) defektusait. Hisz hiába kicsinyíted le magad, ha nincs pénzed, ugyanúgy sikálhatod a gazdagok padlóját életed végéig. Ez el is hangzik a filmben a hedonista, magyarul talán „vállalkozóként”  aposztrofálható Dusan Mirkovic  szájából: „ha nagyként is gazdag voltál, itt még gazdagabb leszel, ha pedig szegény voltál, itt ugyanúgy szegény maradsz – csak még kicsi is vagy.” Erre döbben rá Paul is, amikor megismerkedik a vietnámi politikai menekülttel, Ngoc Lan Trannal. Míg a fehér amerikaik teljesen fölösleges fényűzésben élnek, addig a jórészt bevándorló hátterű „aprók” nyomorúságosabb körülmények közt egzisztálnak, mint normál méretű társaik.A gond, hogy ez az egyetlen probléma, amire a film tisztán és konzekvensen képes reflektálni. A többi felmerülő kérdésre vagy önellentmondó válaszokat ad, vagy egész egyszerűen mellőzi őket (pl. a kicsik és nagyok interakciója).  Két dolgot kell még kiemelnem a filmből: a zenét és a látványt. A LÁTVÁNYT. A miniatűr kolóniák, a fjordok, a naplemente – mind-mind a gyönyörű fotózás terméke. A zene jórészt szerényen a háttérbe húzódik, de mindig megtámogatja az épp látott jelenet emocionális oldalát. A film végére érve egy dologban lehetünk csak igazán biztosak: nem a méret a lényeg – az ember, legyen bár párcentis, mégiscsak ember marad.

Képek forrása:

1. kép: Vox

2. kép: Wall Street Journal

3. kép: Time