A film, mint technológia és mint művészeti ág az emberiség történelmének egy hihetetlen innovációja, mely elvarázsol, meghökkent és ámulatba ejt. Mint mindenfajta művészet, úgy a mozgókép is igényeket formál és igényeket szolgál ki, ami talán legjobban a propaganda műfajában csúcsosodik ki. Tulajdonképpen minden alkotás tekinthető egyfajta propagandának, hiszen a meggyőzés eszközeivel élve próbálnak számunkra eladni vagy befogadhatóvá tenni valamilyen üzenetet vagy tartalmat. Az viszont, hogy egy művész milyen tartalmat közvetít közönsége felé, már meglehetősen kényes kérdés. A német rendezőnő, Leni Riefenstahl 1935-ös rendezése, Az akarat diadala valószínűleg a dokumentumfilm ágazatának egyik legkiemelkedőbb darabja… de egyben a legvitatottabb is.

A náci propaganda születése
A propagandafilm műfaja szinte a filmiparral egyidős és gyakorlatilag leválaszthatatlan a filmművészettől és a filmipartól. Az amerikai D. W Griffith Egy nemzet születése című 1915-ös munkája gyakorlatilag forradalmasította a filmgyártást, és szinte nincs olyan film, ami valamilyen úton-módon ne merített volna Griffith technikai megoldásaiból (pl. párhuzamos vágások és közelképek). A gond „csupán” annyi, hogy Griffith Thomas Dixon műveit vette alapul, aki nyíltan rasszista nézeteket vallott, ennek megfelelően pedig a Ku-Klux-Klan fehér leples alakjait tartotta Amerika igazi hőseinek. A film jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az 1868-ban betiltott Klan a ’10-es és ’20-as években reneszánszát élte és közel 4 milliós taglétszámmal büszkélkedhetett. De a propagandafilm-gyártásban természetesen az oroszok is úttörőnek számítottak, elég csupán Eizenstein Patyomkin páncélosára gondolni. Bár ezeknek az alkotásoknak az üzenete meglehetősen kétes értékű, filmművészeti szempontból mindenképpen kimagasló műveknek tekinthetőek.

A Ku-Klux-Klan fehér csuklyás lovagjai az Egy nemzet születése című filmből

Leni Riefenstahl rendezőnő 1933-ban már rendezett propagandafilmet a frissen hatalomra került Nemzetiszocialista Párt számára, de igazán kiemelkedő filmkészítővé az 1935-ös Az akarat diadala című alkotása tette. A film az 1934-es nürnbergi pártkongresszust kíséri végig és demonstrálja a náci párt erejét, nagyságát és azt a buzgó hitet, amit a német nép érzett Adolf Hitler iránt. A Náci Párt azonban ekkor még nem forrt össze azzal a fajta kegyetlenséggel, amilyennek később megismerhettük. Még nem tört ki a II. világháború, még nem épültek meg a koncentrációs és haláltáborok, és Németország sem kezdte még meg területi terjeszkedését. Ez az időszak még a látszólagos felemelkedés korszaka, amikor a gazdasági válságban megroppant Németország (és több más ország is) még egy karizmatikus, erőskezű megmentőt látott Hitlerben, nem pedig azt a megroppant, őrült férfit, mint ahogy A bukás című filmben láthattuk. Az akarat diadalában viszont valahol már mégis ott volt a csírája mindannak, ami később a világra szabadult a nemzetiszocializmus által.

Német precizitás, náci tartalom
Az akarat diadala filmtechnikai szempontból igazi remekmű. Riefenstahl zseniálisan ért ahhoz, hogyan filmezze a tömeget. 120 filmes dolgozott 30 kamerával azon, hogy a grandiózus esemény minden pillanatát megörökítse, olyan újító technikákat használva, mint a légi felvétel vagy a teleobjektív, melyeket ma már előszeretettel alkalmaznak a mozgóképiparban. A felvett nyersanyagot 6 hónapig vágták össze. Riefenstahl képsorain nem csupán egy nagy masszaként jelenik meg az a sok tízezer résztvevő, hanem képes megjeleníteni azt is, ahogy az emberek a tömeg ereje által forrnak egységbe. A horogkeresztes zászlóerdő és az egyszerre a magasba lendülő karok által a párt hívei vizuálisan is eggyé válnak. Egy a szívük, egy az akaratuk és valóban egy a Vezérük. Nem véletlen tehát, hogy Riefenstahl formanyelvét rengeteg más alkotó is átvette, elég csupán  a Star Wars ikonikus képsoraira gondolni, és az sem véletlen, hogy Quentin Tarantino is számtalanszor utalt a német rendezőnőre a Becstelen brigantykban.

Jelenet a Becstelen brigantykból

Ugyanakkor megkerülhetetlen az a mondanivaló és tartalom, amely áthatja Az akarat diadala minden egyes képkockáját. Bármennyire gyönyörű vizuálisan, a filmből csak úgy árad a totalitárius gondolkodásmód, miszerint a Párt és a Vezér egy a nemzettel és ilyen módon jogában áll beavatkozni az emberi élet minden területébe, akár erőszakkal is. A tájékozottabb nézők például felfigyelhetnek arra is, amikor Hitler legitimizálja az SA vezetőivel való leszámolást (a „hosszú kések éjszakáját”) és világossá teszi, mi lesz azoknak a sorsa, akik szembeszállnak a Vezérrel. A filmben Hitler mellett feltűnnek és beszédet mondanak olyan befolyásos náci politikusok, mint Joseph Goebbels, propagandaminiszter, Julius Streicher, az antiszemita Der Stürmer című lap alapítója és publicistája, valamint Rudolf Hess, a Führer helyettese. Az akarat diadala igazi sztárja viszont szinte végig Adolf Hitler, aki szuggesztív erejével, már-már nevetséges karizmájával és heves retorikai stílusával fagyasztja meg a néző vérét. A beszédére adott hangos éljenzések és reakciók pedig a tömegpszichózis iskolapéldái.

A propaganda tovább él
1945 májusában a nemzetiszocializmus elbukott. Leni Riefenstahl élete végéig tagadta politikai kapcsolatát a náci párttal, noha Az akarat diadalát személyesen Hitler utasítására készítette el és a film címét is a Führer találta ki. Riefenstahl továbbá előszeretettel használta a koncentrációs táborok foglyait statisztaként, ami tovább súlyosbítja történelmi felelősségét. Tény, hogy a tehetséges rendezőnő óriási szerepet játszott a Goebbelsi náci propaganda terjesztésében, ugyanakkor naiv elképzelés lenne azt hinni, hogy a filmben is látható meggyőzési elvek eltűntek volna a történelem süllyesztőjében. A propaganda bizony mai napig létező jelenség és nem csupán a diktatórikus országokban, hanem az úgynevezett liberális demokráciákban is. Hisz mi is valójában a propaganda? Valamely eszme vagy nézet terjesztése, népszerűsítése. Egy alkotó nem tudja magát függetleníteni azoktól a gondolataitól, ami alapján a világot szemléli, sőt sokszor önkéntelenül is meg akarja ezt osztani másokkal, de gyakran felkérést teljesítve közöl valamilyen ideológiát. A film pedig valószínűleg az egyik legtökéletesebb médium a propagandára.

Az a fajta retorika, ami Az akarat diadalát jellemezte, ha változó formában is, de bizony napjaink politikai életét is meghatározza, a politikán keresztül pedig mindez átszivárog a közéletbe és vele a filmiparba is. Demagógia, populizmus, „mi vagyunk a Föld legjobb országa”, „aki nincs velünk, az ellenünk van”, „aki ellenünk van, terrorista”. Mind ismerős, ugye? Az amerikai álomgyár ezeket az elveket nem csupán gyakorolja, de sok esetben már-már művészi szintre emeli. Gondoljunk csak a Ryan közlegény megmentésére, melyben az amerikai katona halált megvető bátorsággal áldozza fel magát mások életéért és persze a „gonosz náci németek” elpusztításáért. De gondolhatunk Michael Moore-ra is, aki dokumentumfilmnek álcázva készíti szemérmetlenül manipulatív propagandafilmjeit. De bizony még Clint Eastwood sem mentes a demagógiától, hisz az Amerikai mesterlövészben szinte arcátlanul próbálja meg igazolni az amerikaiak iraki beavatkozását és szentté avat egy olyan embert (Chris Kyle-t), akinek az volt a munkája, hogy más embereket orvul, sok száz méterről likvidáljon és aki primitív barbárokat látott az iraki népben. Sajnálatos, hogy éppen Eastwood volt az, aki az iwo jimai csatát, mind az amerikaiak, mind a japánok szemszögéből megrendezte (A dicsőség zászlaja és a Levelek Iwo Jimaról).

Akár egy Goebbelsi propagandafilmnek is beillik az Amerikai mesterlövész

Szegény Leni
Leni Riefenstahl később igyekezett minden módon lemosni magáról a náci filmiparban játszott szerepét. Idős korában még búvárkodni is megtanult, és az óceánok élővilágról készített dokumentumfilmet. 101 éves korában hunyt el, mint az egyik legnagyobb, mégis legmegosztóbb filmkészítő. Bár Az akarat diadala kétségtelenül magán viseli megrendelői világnézetét, filmtechnikai és filmművészeti szempontból mindenképpen figyelemre méltó és példaértékű darab, melyet Riefenstahl másik klasszikusával, az Olimpiával egyetemben méltán oktatnak minden filmes szakon. Ugyanakkor a film szomorú mementója annak is, miként képes egy rendkívül tehetséges művész egy olyan eszmét kiszolgálni, amely végső soron több millió ember halálát okozta. Ami pedig még szomorúbb, hogy a film által képviselt demagóg nyelvezet modernizált formában, de a hollywoodi moziipart is abszolút meghatározza. Ha Riefenstahl látná, valószínűleg maga is csodálkozna azon, hogy az általa is használt eszköztár bizony továbbél…

Kép forrása: https://libertymaniacs.com/products/hollywood-propaganda-sign