A Marveltől megszokott kikacsintások és utalások tarkították az eredettörténetet, így egy igazi bennfentes, Marvel-univerzumban jártas néző szinte képkockáról képkockára felfedezhetett valami rejtett utalást, háttérben felbukkanó, ismerős mellékszereplőt, helyszínt, hogy aztán azonnal be is azonosítsa korábbi ismeretei alapján. Spoilermentesen a Marvel kapitányról.

Egy jó eredettörténethez híven magyarázatokat kapunk olyan kisebb-nagyobb kérdésekre, mint például a Nick Fury szemét körüllengő titok. Maradjunk is Samuel L. Jacksonnál egy pillanatra: az előző 8 részben megszokott alakítása után már azt hihetnénk, „ismerjük” Fury ügynököt, ám kiderül, hogy a Shield előtti énje rejteget némi meglepetést, ami még közelebb hozza hozzánk őt, ezúttal ugyanis emberséges, humoros, kissé csetlő-botló és közel sem tévedhetetlen oldalát mutatja meg.

A színészi gárda további tagjaira is vessünk néhány pillantást, mert érdemes; Brie Larson jó választásnak bizonyult a főszerepre, aminek érdekessége, hogy egyszerre volt földöntúli képességekkel rendelkező hős és a „szomszéd lány” típus megtestesítője. Annette Bening-re és Jude Law-ra szintén nem lehet panasz, az általuk megformált karakterek pedig érdekesek; kevéssé sematikusak, ami miatt nem is olyan egyszerű őket egyértelmű-rossz és egyértelmű-jó kategóriákba préselni – legalábbis nem azonnal.

A film felhasznált a tipikus szuperhős-humorból bőven (a műfajhoz híven az erőltetett-amerikaias-akciófilm-humor persze elkerülhetetlen, lásd Samuel L. Jacson gügyög a cicához és igen, a közönség jót derül ezen), de ami talán a legjobban működött, az Carol Danvers (Brie Larson) Földön való látogatása, amit pedig természetesen követtek is az ebből fakadó „földönkívüli”-földi ellentétek és poénok; emellett az emlékezetkiesésben szenvedő Carol-ról is váratlan (inkább számára, mintsem a nézők számára váratlan) fordulatok derülnek ki. Míg a saját múltjának darabjait próbálja összeszedegetni, közben – ahogyan az a kettős motiváció felépítéséhez illik – a galaxisban tomboló problémákat is igyekszik megoldani.

Ezen küldetése közben ismerkedik meg Fury ügynökkel, akivel hamar egymás harcostársai lesznek. A küldetés célja azonban fokozatosan változik, ahogyan egyre több információt megtudunk. A film javára válik, hogy nem egy egy síkon mozgó, sematikus jó-rossz felállást alkalmaz; a kezdeti felállás a film során többször is változik, átalakul. A Marvel kapitány talán épp emiatt nem rendelkezik olyan erőteljesen hangsúlyos látványvilággal, mint például a Fekete párduc; ügyes az egyensúly az akció, a nyomozás, a történet és a látvány között, utóbbi ez esetben kevésbé domináns. 

A Marvel kapitány azok számára is élvezhető, akik a Marvel-univerzum egészében kevésbé ismerik ki magukat, mivel a film önmagában is rejt fordulatokat, és nem csupán a kikacsintásokra is a többi részre való utalásra épül. Ugyanakkor a többi részben sok megmagyarázatlanul hagyott kérdésre választ kapunk, és – ahogyan azt a Marvel-filmektől elvárjuk – előreutalást a következő történetre.

Ahogy említettem, a film a részleteket helyezi előtérbe, és mint egy kirakósban, úgy helyezgethetjük filmnézés közben az egyes darabkákat a megfelelő helyre a nagy Marvel-képen. Ami pedig egy további nagyon erős pluszt ad a filmnek: pár pillanatra felbukkan a képernyőn valaki, aki előtt igazán érdemes tisztelegnünk.