Elérkezett az idő, amikor már egy egész generáció nosztalgiával emlékszik vissza a gyerekkorára, ami a ’80-as, ’90-es évekre esett. A videojátékok korszakára, amikor a 3D-s megjelenítés még csak vonalakból állt és a legütősebb játéknak az ELITE számított. Jó zenék szóltak a rádióból, és még nem a márkahűség számított, hanem az, hogy jól érezzük magunkat az adott ruhában. Ezt az időszakot idézi fel Ernest Cline az Armada című könyvében, mindezt úgy, hogy az eseményeket a jövőbe (2018-ba) helyezi, de a történet elemeit a múltból meríti.

Történetünk főhőse Zack Lightman, egy igazi kocka, aki minden idejét a számítógép előtt tölti és arról álmodozik, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a kedvenc sci-fi történeteiben, számítógépes játékaiban vagy éppen a filmvásznon elevenedik meg. Elhunyt apja régi naplóit, VHS kazettáit és játékait nézegetve rá kell jönnie, hogy ugyanolyan álmodozó lett ő is, mint a faterja. Igaz, az örege tovább ment és a füzetében egy egész sor összeesküvés-elméletet dolgozott ki, ami szerint a kormány csillagharcosokat képez ki titokban, amihez a belépőt a játéktermekben elhelyezett űrszimulációs játékok jelentik. Zack is elgondolkodott ennek lehetőségén, sőt tovább is vitte, hiszen napjainkban már nincs szükség zárás után a toplisták és játékstílusok böngészésére, a játékok online játszhatóak és az eredmények is elérhetőek.

Mindez egy lúzer, agresszív hajlamú gyerek álma, aki a való világban gyenge és esetlen, és inkább a virtuális világban érzi otthon magát. Egy napon az iskolaablakon keresztül furcsa jelenségre lesz figyelmes. Egy űrhajó jelenik meg a felhők között, ami mintha a kedvenc játékának, az Armadának az egyik ellenséges hajója lenne. Hirtelen azt sem tudta, hogy hallucinál vagy éppen elment a józan esze, de mielőtt a haverjainak is felhívta volna a figyelmét a szokatlan jelenségre, a hajó eltűnt.

A történet a ’80-as, ’90-es évek filmjeinek és sci-fi regényeinek összeollózásából áll össze. Aki látta már Az utolsó csillagharcost (The Last Starfighter – 1984), annak nem ismeretlen a történet gerince. Igen, Zack kiválóan teljesít az Armada játékban, és a szokatlan jelenséget követően egyszer csak egy űrhajó száll le a sulija mellett, ami érte jött, hogy részt vegyen a Föld megmentésében, mely a végső ütközetre készül az Európén (Jupiter holdja) lévő intelligens lények ellen. Elviszik egy titkos, földalatti FVSZ (Föld Védelmi Szövetség) támaszpontra, ahol felvázolják a feladatokat Zacknek és a hozzá hasonló kiemelkedő játékosoknak. Mivel a XXI. században vagyunk, így már nem kell szemtől-szembe harcolni az ellenséggel, mindössze elegendő egy kényelmes konzol előtt ülni a Drón Műveleti Központban, ahonnan távirányítással vezérelhetőek a drónok. Természetesen Zack az elithez tartozik, azon kevesek közé, akik nem a Földről veszik fel a harcot az idegen lények flottájával, hanem az Alfa Holdbázisról, ahol nem kis meglepetésre, a rég halottnak hitt apja a parancsnok.

Aki sok időt töltött a XX. század utolsó évtizedeiben filmnézéssel, zenehallgatással és/vagy videojátékokkal, annak igazi nosztalgia lesz ez a könyv. Az amerikai popkultúra elevenedik meg a kötet lapjain és újra gyerekek lehetünk, akik arról álmodoztak, hogy egy szép napon kilépnek a kockák világából és hősként mentik meg a világot az idegen lények hódításától. Vagy ha nem is világmegmentő akcióhősök lesznek, legalább találkoznak egy földönkívülivel, aki megosztja velük a tudását, és ettől szinte egy csapásra lúzerből menő arcokká lépnek elő.

Ne feledjük, hogy a XX. század végén a kockák nem voltak éppen a popkultúra középpontjában. Furcsán néztek rájuk a „normális” emberek, és nem is értették, hogyan tudnak naphosszat a monitor előtt gubbasztani és még élvezni is az értelmetlennek tűnő játékokat. Találkozókon vettek részt, ahová cipelték a számítógépeiket (monitort vagy kis tévét, és magát a gépet), megosztották a játékélményt és a játékokat. Kelet-Európában, ahol nem voltak nemzetközi szerzői jogi törvények, másolták egymásnak a kalózjátékokat és a zenéket. Egy teljesen más világ volt az.

A regény nem egy eredeti alkotás, mint ahogy az már fenn is jeleztem. Inkább egy gyűjtemény az elmúlt idők világából. Abból a világból, ahol még fantázia kellett a játékokhoz, hiszen a 3D-s megjelenítés színkitöltés nélkül működött (lásd fenti videó), a három hangcsatorna pedig nem éppen fülbarát zajt adott ki. A filmek is megmosolyogtató technikával dolgoztak (a mai szem számára), azonban a fantáziát mindez nem zökkentette ki.

Aki még nem töltötte be a 30-at, annak ez a könyv nem fog túl sokat jelenteni. Ahhoz, hogy ez a korosztály is élvezhető történetet kapjon, előbb meg kell néznie a XX. század filmterméseinek javát, amihez nem biztos, hogy ebben a rohanó világban lesz türelme. Aki viszont 30-on túl van már, az elmerülhet a gyerekkor édes emlékeiben, és garantáltan a kötet olvasása közben vagy után, egy sor „klasszikust” fog megnézni, ami felbukkant a történetben is. Nem beszélve a zenékről, melyek régi szerelmeket vagy éppen kínokat idéznek fel, attól függően, hogy ez ember fiatalon melyik csoporthoz tartozott.

Ernest Cline regénye a nosztalgia mellett rámutat arra is, hogy mi lett belőlünk. Hová lett az álmodozó kisfiú (kislány), aki azt hitte, hogy valami csoda folytán ő lehet a világ megmentője. Hová lettek a remények, hogy egyszer majd találkozunk E.T.-vel, vagy egy olyan játékkal játszhatunk, mint a Háborús játékok. Annak idején még úgy jöttünk ki a moziból, hogy beleképzeltük magunkat az egyik szereplő helyébe és elhittük, hogy akár velünk is megtörténhet. Mi is lehetünk Csillagharcosok, időutazók, űrhajósok.

Levezetésnek pedig nincs is jobb, mint a Raid The Arcade Mix, amit a lenti képre kattintva hallgathatunk meg.

ISBN: 978 61 5552 291 8
Agave Könyvek, 2015

Képek forrása:
1, 3 – sci-fi.mandiner.hu
2 – est.hu