A mai naptól kezdve kétnaponta ellátogatunk a messzi-messzi galaxisba. A premier előtti napig, vagyis 17-ével bezárólag olvashattok majd írásokat a filmekről. Kezdésnek fogadjátok sok szeretettel vendégszerzőnk Vata cikkét, aki a Star Wars-ról, mint jelenségről ír cikkében. 

Ha a Csillagok Háborújáról van szó, kétféle ember létezik:aki imádja és aki nem látta. Személy szerint legalábbis eddig nem találkoztam volna olyannal, aki bár látta, de nem tetszett neki – ebbe beleértve negyvenes szüleimet, huszonéves barátaimat, tizenéves rokonaimat és nyugdíjas korú tanáraimat. Nem feltétlenül kell konkrét személyekre redukálni – a Star Wars az egész késő 20. század popkultúrájára kitörölhetetlen hatással volt. A hexológia folyamatosan tartja hírnevét, sőt, a születő generációk és az eposz folytatása által mind nagyobb népszerűségre tesz szert. 

Egy olyan blogon, mint a Kritizátor, elkerülhetetlen, hogy szó legyen róla, ezért ebben az írásban igyekszem röviden összefoglalni, hogy mi is volt az, amely szerintem képes volt Lucas 1977-es moziját ennyire maradandóvá tenni. Kijelenteném továbbá, hogy az interneten hatalmas mennyiségben megtalálható, forgatással és castinggal kapcsolatos anekdotákat; „10 dolog, amit biztosan nem tudtál a Star Wars-ról” jellegű felsorolásokat mellőzni szeretném. A célom az, hogy néhány tucatnyi sorban, mint rajongó és mint kritikus adjam át véleményemet az SW-jelenségről, illetve kicsit bővebben az (elkészülés sorrendjében) első epizódról.

Mikor a nézők a ’70-es évek végén a végtelen űrbe tartó szöveges expozíció vonulását nézték, szinte biztosan nem számítottak arra, hogy amit az elkövetkezendő percekben látnak, valami egészen új lesz. A science-fiction már Méliés 1902-es Utazás a Holdba című művében megjelent, a nagyobb filmek a tudományos fantasztikumot általában a borzongás díszleteként használták, vagy ha nem, legalábbis a baljós, disztópikus hangulat megteremtésének eszközéül, gondolhatunk itt Langtól Tarkovszkijon át Kubrickig (bár a Star Wars nem egészen sci-fi, erről később). A tudomány huszadik században tapasztalt rohamos fejlődése olyan kérdéseket vetett fel a kor emberében, amelyre túl messzemenő, légből kapott következtetés lett volna válaszolni: ki tudta volna biztosan megmondani, hogy a számítógép, a robotika, a mechanizálódás fejlesztése nem fog gépuralomhoz, emberi elidegenedéshez, szuperháborúkhoz vezetni?

Ez a homályos kérdéskör tökéletes táptalaj a történetmeséléshez, hisz egy ilyen narratívában bármit szabad. Na persze ez sem igaz, hisz a sci-fi lényege, hogy a fiktív történet egy tudományosan igazolható környezetben/bolygón/galaxisban/univerzumban játszódjon – esetünkben épp egy messzi-messzi galaxisban, ahol bár a fizika törvényei meglehetősen hasonlatosak, mint a miénkben, ám megjelenik a transzcendens, ami pedig a sci-fiből minimum science-fantasyt kreál. A Star Warsnál is ez történt, az Erő misztikuma olyan természetfeletti jelenség (aki pedig nekiáll midi-chlorianokról hadoválni, zárja be az esszét), amely tudományosan nem magyarázható, ezáltal minimum a hard science-fiction kategóriájából rögtön, de még a softból is könnyen kiesik némi szőrszálhasogatással.  

Na nem mintha ez bármit is levonna az értékéből, csak néhány gyakori definiálási zavar tisztázása érdekében éreztem szükségesnek a leírását. A lényeg, hogy a tudományos környezetű, így egészen új kontextusba helyezett történet lehetőségeit már korán felfedezte az irodalom, például Asimov, Clarke, Dick – csak, hogy a számomra legnagyobbakat említsem. Külön érdekesség, hogy mivel a mi és az előttünk született generáció már sci-fi történetekben jártasnak mondhatja magát, a jövőképünket épp ezen történetek alapján vagyunk hajlamosak meghatározni, személy szerint úgy érzem, hogy a tudomány fejlődése sem közömbös a műfaj alkotásai iránt, igyekszik hasonlítani a leírtakhoz, megvalósítani őket. A Star Wars mindezek mellett, vagy talán ellenére azonban a sci-fi egy egészen egyedi, pozitív hangulatát ragadta meg, az egyik első, s máig legismertebb filmes űroperaként. Az űropera maga persze nem volt ismeretlen a sci-fi szubzsánereként, a Flash Gordon képregény, Asimov Alapítvány-történetei mind ilyen jellegű művek voltak, de filmként nem készült kimagasló űropera 1977-ig.  

 A kérdés tehát, amelyet meg szeretnék válaszolni ebben a szösszenetben:

Mi volt az a Star Warsban, amely akkora nyomot volt képes hagyni a populáris kultúrában, amely csaknem 40 évvel megjelenése után is töretlen rajongást vált ki milliókból?

A válasz többrétegű. Amikor az Új remény elkészült, megteremtett egy új univerzumot, amelyben a történet szabadon mozoghat. Egy egészen egyedi és innovatív koncepciójú történetet kreált mindamellett, hogy filmművészeti szempontból is kiváló alkotás lett. Ha tehát azt a kérdést kutatjuk, mi volt az igazi trouvaille a trilógiában, a válasz további két kérdésre bomlik: mitől jó koncepció, illetve mitől jó film?

A koncepció zsenialitása egyszerűségében rejlik: nincsenek bonyolult szimbólumok, nem kell harmadik metaszintre vinni az elemzést, a történet sem komplex. Ez korántsem azt jelenti, hogy rossz történetről van szó, sőt, nagyon is jó. Az egyszerűség kulcsa itt nem más, mint az archetipikusság. Az archetipikusság a művészetben nem mást jelent, mint valamilyen ősi, régi formulához való visszanyúlást – esetünkben konkrétan a történet alapelemeiben és a karakterekben. Vegyük a mindenki által ismert népmesei formulát, amiből az általunk is ismert mesék java része építkezik: adott egy ifjú királyfi, aki a királylány megmentésére indul, csatlakozik hozzá mestere és egy hős lovag hű fegyverhordozójával, hogy legyőzvén a gonoszt egy végső csatában, végül elnyerje a királylány kezét és békét hozzon a királyságba. Nos, a királyság ez esetben egy egész galaxis, amely egy zsarnok uralkodó irányítása alatt van – az uralkodó, aki mágikus képességei miatt gonosz boszorkaként is összekapcsolható. Mindemellett Darth Vaderként egy közvetlenebb gonosz mágust is megismerhetünk, aki a protagonisták ellenében méltó antagonistaként állít akadályokat. Még a királyfi mesterét (apakarakterét) is legyőzi párbajban, így leli halált Kenobi.

A királyfi, Luke, nemes küldetésre indul a lány kiszabadítására és a világ megmentésére, sőt, még önnön igaz valóját is megismeri közben. Hozzá csapódik az itt nem is kimondottan nemes lovag, Han Solo, aki a ütött-kopott fehér lován, az Ezeréves Sólymon vágtázva áll Chewbaccával, hű társával a jó ügy mellé. Persze, őt nem érdekli a maguk kis forradalma, ő ezt csak a pénzért csinálja, ám a karakter fejlődése során rájövünk, ő sem teljesen az az anyagias, flegma csempész, akinek eleinte hittük. Látjuk tehát, hogy a középkor-hangulatú alaptörténet tökéletesen működik; s a helyzetet az teszi még tökéletesebbé, hogy ezt az ódon jelleget képes kiragadni, egyéb csavarokkal megspékelni, jellegéből kiragadni és átültetni egy modernebb kontextusba. Mint azt korábban kijelentettem, számomra a sci-fi azért igazán különleges, mert a valós világ problémáit magától a valós világtól elkülönítve tálalhatja, kilépve a mi megszokott, izolált környezetünk kötöttségeinek burkából. A problémát tudat alatt bár összekapcsoljuk a konkrétummal, ám a történet valóságtól elrugaszkodott jellege miatt képesek vagyunk élvezni a történet által tálalt szituációkban a megoldást. Ha ezt nem ilyen kiragadott jellegben fogadnánk be, az nagyjából olyan nyers, nehezen emészthető lenne, mint egy társadalomtudományi vagy pszichológia tanulmány. (Nem hiába csak a független, közvélemény által művészfilmnek titulált alkotások merik a racionalitás köntösében megfilmesíteni a konkrét problémákat – a blockbuster nagy rétegnek szánt film, nem várható el, hogy minden egyes ember ugyanolyan mértékben képzett legyen a helyzet megértéséhez.) A Star Wars könnyeden, szinte gyermekmesei egyszerűséggel képes olyan gondok történetbe implantálására, mint az árvaság, a diszfunkcionális család, az apa általi elhanyagoltság, az elnyomás, a bűnözés, a gyilkosság. Ez az, amely számomra annyira zseniálissá teszi az egész koncepciót.

A másik láb, amelyiken a film áll, maga a film. Szó szerint értve: az audiovizuális információhalmaz, mindenféle mögé gondolás nélkül. A másik kérdés tehát, amelyet fel kell tennünk: mitől tekinthetők jó filmművészeti alkotásnak a Star Wars filmek?

Ehhez a szinthez már semmiféle interpretáció és belemagyarázás nem szükséges – a tények, a képek magukért beszélnek. Persze, nem azt mondom, hogy egy expresszív/asszociatív montázsokkal, szinesztéziákkal telerakott filmművészeti remekről van szó. Szerencsére. Ahogy azt a korábbiakban vázoltam, számomra a filmek épp az egyszerűen, gördülékenyen emészthető történet miatt annyira maradandóak. Ettől függetlenül Lucas szerzőisége igenis megmutatkozik például a tranzíciókban, a monumentális nagytotálokban és a kisszekondokban. A képáttolásos átmenetek szép folytonosságot adnak a filmnek, a beállítások pedig érzékletesen mutatják be a rendezői szándékot: a karakterekről adott közelibb képek épp a szituáció lényegi részét mutatják be fókuszban a főszereplőkkel, a totálok és hiperplánok pedig csodaszép képet adnak a bolygókról, a tájakról. A jelenetek megkomponálásának a vágás ad egy új lendületet, ahogy hatalmas odafigyeléssel mindig egy adott ritmusban képes snittet váltani a beállítások között, a természetellenesség érzetét mellőzve. Ez most nagyon szakmainak hangozhatott, a lényeg: semmiféle erőltetett mesterkéltség nincs: a természetes perspektívák által ahogy a történet, úgy egyszerűen befogadható és emészthető a film vizuális nyelvezete. Na persze ha vizualitásról beszélünk a Star Warsnál, elkerülhetetlen a díszlet és a jelmez kiemelése.

A filmek olyan mértékű fantáziával és egyediséggel voltak képesek kitalálni a helyszíneket, megépíteni azok makettjeit, berendezni a stúdiókat, hogy a néző abszolút kiesik a filmnézés aktusából: képes elhinni, hogy a szereplők tényleg egy űrhajón vannak, tényleg a Tatuin sivatagjain robognak, vagy a Dagobah mocsaraiban gázolnak. Kevés ennyire igényes munka van a látványvilág szempontjából a filmes történelemben, főleg, hogy napjainkban mindent megoldanak a sokkal olcsóbb és kézenfekvőbb CGI-al. (Igen, sajnos a prequel trilógia is élt ezzel a lehetőséggel. Nem kívánom kommentálni. Csak elszomorodnék.) A díszítés a tortán pedig nem más, mint John Williams hihetetlen zsenialitása. A Star Wars aláfestő tracklistje olyan mértékig tökéletes, hogy talán egy film sem rendelkezik ennyire jellegzetes filmzenei listával. És hogy mi adja ezt a jellegzetességet, amely miatt mindenkinek bennragad a fülében a Skywalker-theme, vagy a Birodalmi induló? Ki nem találnátok: az egyszerűség. Williams semmiféle bonyolult ritmikát vagy zeneelméleti furfangot nem erőltetett bele az aláfestésbe. A szimfonikus kíséretek általában egy dallamra fókuszálnak, a különböző tartományok ezt kísérik és emelik ki, de bármennyire is egyszerűnek tűnik: működik. A helyzetekhez tökéletesen illik, az összekapcsolt karakterek csak még inkább maradandóbbak lesznek tőle, és egyszerűen csodaszépek maguk a zenék. Felesleges volna ragozni.

Összefoglalva tehát, részemről a Star Wars iránti rajongást a fentebb írtak határozzák meg. Az egyszerűség, gördülékenység, de emellett igényes, határozott munka tette maradandó alkotássá a trilógiát, majd sikerült összehozni egy előzmény-trilógiát, amiről nem beszéltem és nem is fogok. Van, és kész.

De egyébként is – hagyjuk már ezt a sok sallangot! A Star Wars egyszerűen király. És pont.

(Aztán tessék odafigyelni, J. J.!)