Az egyház története: nagy beszélgetések napsütötte kertekben – állapítaná meg Tyrion Lannister, Az új pápa megtekintése után. Azt nem állítom, hogy igaza lenne, hisz ennél többről van szó Paolo Sorrentino agymenése kapcsán, de kétségkívül a vatikáni parkok kitűntetett figyelemben részesülnek a magvas eszmecserék kereszttüzében.

A sorozat (valószínűsíthetőleg) a II. János Pál halála utáni alternatív valóságban játszódik, amikor is meglepetésre egy pápának szemtelenül fiatal, negyvenes éveiben járó, amerikai érsek kezdi meg pontifikátusát Vatikánban. Mikor leültem elkezdeni a sorozatot, azok közé tartoztam, akinek minimális tudása van arról, mit is fog látni a képernyőn – még egy előzetest sem néztem meg előtte, de a cím alapján így is rendelkeztem bizonyos prekoncepciókkal, amire rögtön az első álomjelenet pimaszul rá is játszik. Lenny Belardo nem éppen az az ifjú pápa, akire a legtöbben számítanánk egy efféle sorozattól: nem egy egyházat liberalizáló, a Vatikán életébe fiatalságot, frissességet vivő egyházfőről van szó ugyanis, hanem egy olyan személyről, aki egy konzervatív ember számára is begyöpösödött, avíttas nézeteket vall.

XIII. Piusz (ezt a nevet választotta az ifjú pápa) radikálisan áll hozzá napjaink égető hitéleti és etikai kérdéseihez: a válást, melegházasságot, eutanáziát, abortuszt úgy, ahogy van, betiltaná (de még a lateráni egyezmény felmondása, a Vatikán területi reviziója és hasonló finomságok is előkerülnek). Emellett nyers, ellentmondást nem tűrő stílusa és konoksága, valamint egyéb rigolyái egykettőre felkavarják az állóvizet, és cselekvésre ösztökélik a városállami gerontokráciát.

Sokáig nehezen megfogható, mire megy ki a játék, és mi is a sorozat célja, amikor viszont kitisztul a kép, minden értelmet nyer, és minden szál szépen elvarrásra kerül. Annak csalódást kell okoznom, aki elsősoron a vatikáni hatalmit játszmák, intrikák (ahogy ott mondani szokás) miatt kedvet kapott a sorozathoz: kétségtelenül megvan a sorozatnak ez a szegmense is, de a konspiráció az évad első fele után háttérbe szorul. De azok is csalódni fognak, akik leginkább egyházkritikát vártak (ez is szerepet kap, lásd Kurtwell-ügy).

A leghangsúlyosabb átívelő szál alapvetően Lenny személyes drámája és karakterfejlődése, de általánosságban elmondható a sorozatról, hogy karakterközpontú, nagyon finoman és jó ízléssel bánik szereplőivel, és a személyes drámák állnak a középpontjában. (Ez az, ami Az ifjú pápát igazán humánussá teszi: kis túlzással, lecsupaszítva a konfliktusokat és vívódásokat, egy nagyon is univerzális, a Vatikán falain túlmutató, mélyen emberi és érzékeny drámát kapunk.) Ott van például a Vatikán államtitkára, Voiello bíboros, aki az első két epizód után akár még egy antagonistává is válhatott volna, ahogy Lenny egykori mentora, Spencer bíboros is, de ők is összetett jellemrajzokat kaptak, ahogy rajtuk kívül több szereplő is.

Itt senki sem fekete vagy fehér, hiába tündököl fehér-arany színben a pápa és fekete-vörösben a bíborosai. A pápa alakja kiemelkedik, rajta kívül a többi szereplő nem jut az összes részben kitűntetett szerephez. Technikai megvalósítás szempontjából a sorozat szemkápráztató, a Szent Péter Bazilika, a Sixtus-kápolna, Vatikán termei magától érthetődően pazarul néznek ki, és operatőri szempontból a külső és belső terek is ki lettek használva.

A sorozat szimbolikájának akár egy külön cikket is lehetne szentelni, exempli gratia, az újra-újra felbukkanó, ausztrálok által küldött kenguru a ligetben (valószínűleg, ha újranézném, lenne több dolog is, amit elsőre nem szúrtam ki). Az operatőri munka mellett a zeneválasztás is megér egy misét, ugyanis sohasem gondoltam volna, hogy a LMFAO által komponált I’m sexy and I know it című örökbecsű slágert a pápa öltözködése és a bíborosok vonulása közben fogom hallani. Ennél jobban nehéz kimeríteni az abszurd fogalmát:

A visszatérő eredeti dallamok (például az intró zenéje) is kellemesen frissnek és újszerűnek hatnak. Kifejezetten egy ilyen tradicionális témát magába foglaló és helyszíneken játszódó sorozatban érdekes a kontraszt a hangi és képi világ között. A színészek közül két embert szeretnék kiemelni: egyrészről Jude Law fantasztikus, akkor is, amikor a vagány, különc, arrogáns és végtelenül makacs Piusz pápát kell alakítania, aki felelőtlen, „csakazértis” döntéseivel veszélybe sodorja az egyház működését; és akkor is, amikor lehull a pápa álarca, önhittsége és kóros magabiztossága odalesz és csak Lenny Belardo marad, az árva, a sebezhető, akit elhagytak a hippi szülei.

Ez ritkán történik meg, de akkor annál nagyobbat üt. Másrészről a személyes kedvencem Silvio Orlando, mint Voiello bíboros, aki egyértelmű negatív szereplőnek indult, a pápa legnagyobb ellenfelének, de kellemes csalódást okozott a sorozat végére, valamint neki is megismerjük emberi oldalát és motivációit. Az ifjú pápa lassú folyású, elvont, esetenként művészieskedő, de nem esik át túlzottan a ló túlsó oldalára, az abszurd humor, remek szövegkönyv (idézhető mondatok), impozáns látvány ugyanúgy jellemzik. Önmagában a 10 epizód egy kerek egészt alkot, de megadta a lehetőségét egy esetleges folytatásnak is, amivel élt is az alkotógárda.

Az ifjú pápa elérhető az HBO GO kínálatában.