Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben,
mely gyöngyeit szikrázva szórja…

Barry Jenkins rendező és James Laxton operatőr olyan finom érzékkel álmodták vászonra Tarell Alvin McCraney darabját, hogy a Moonlight (Holdfény) interpretációja egyszerre érthető és értelmezhető az irodalom és a filmművészet nyelvén. Miközben McCraney története mondatról mondatra, lapról lapra olvasva áll összefüggő szöveggé, addig Jenkins és Laxton filmjében jól elkülöníthető fragmentáltsága ellenére is jelenetről jelenetre rajzolódik ki egy fiú élettörténete. A jelenetek, az élethelyzetek néha ismétlődnek és/vagy változnak az idő előrehaladtával, ezért is érezzük azt a Moonlight nézése közben, hogy egy helyben állunk, semmi sem változott, és csak a test öregedett, de a problémák, az érzések, a feszültség és a szorongás változatlan maradt.  

Három jól elkülöníthető történetet kapunk, amiből az első történet szereplője Little. Mit érdemes tudni erről a kisfiúról? Miami gettójában él, ahol az afroamerikai lakosság a szegénység peremén próbál fennmaradni, és becsületes munkával tengődik a létminimumon vagy beszáll a drogbizniszbe. Little-t bántják és megalázzák a társai, mert nem tud beilleszkedni, nem tud megfelelni, nem tudja elsajátítani a gondolkodásmódjukat. Azért is olyan szánalomra méltó ez a kissrác, mert úgy aggatnak rá gúnyneveket, hogy ezeknek még nem hogy a jelentését nem tudja és érti, de még a saját érzéseivel, lelkületével sincs tisztában. Egyetlen támasza Juan és a barátnője, Teresa lesznek, akiknek végre félelem nélkül felteheti az őt kínzó kérdést: Mit jelent az, hogy köcsög, és miért gúnyolnak ezzel? Az afroamerikai kultúrában nincs annál nagyobb bűn, ha egy fiúról kiderül, hogy meleg. Ez még mindig tabunak számít és mélyen megvetik az illetőt, egyszerűen kilöki magából a közösség. Ezért is vál(hatot)t kardinális kérdéssé a téma feldolgozása, holott az LMBTQ témájú filmek egyre nagyobb teret nyernek, és nem csak a fesztiválszezon keretei között, hanem a mainstream filmvilágban is, távolodva a sztereotípiáktól és végre a valós képet mutatva. De visszakanyarodva a kérdéshez, Juan azt mondja Little-nek, hogy a köcsög egy olyan férfi, aki férfit szeret, és még ha ez így is van az ő esetében, soha ne tűrje el, hogy így nevezzék. Mert szerethet férfit, vallhatja magáról, hogy meleg, de a köcsögözést sose engedje. És Little feltesz még egy kérdést: Én is az vagyok, meleg, a fiúkat szeretem? Juan és Teresa pedig azt mondja, erre majd idővel neked kell választ találnod. Jenkins sosem mondatja ki a szereplőivel, mégis ott lóg kimondatlanul a levegőben, mázsás súllyal nehezedve Chiron vállára.

A film második részében a 16 éves Chiront látjuk magunk előtt, akinek a feje fölött összecsapnak a hullámok. A drogokra egyre jobban rácsúszó édesanyja nemcsak a bútorokat, de a testét is pénzzé teszi, hogy anyaghoz jusson. Azon a környéken nem nehéz droghoz jutni, erről Juan gondoskodik. Chiron sosem tudott igazán megbocsátani a férfinak. Mahershala Ali nem sok időt tölt a vásznon, kb. 20 percet, mégis képes egy morálisan rétegzett karaktert megjelenítenie. Chiron kamaszként ugyanolyan esetlen, bátortalan, visszahúzódó és sérülékeny, mint ahogyan gyermekként megismerhettük. Az osztálya domináns fiútagjai még többet szekálják, bántják a ki nem mondott nemi identitása miatt, pedig sosem adja jelét, hogy a fiúkat szeretné, egyszerűen nem tud idomulni az afroamerikai férfiakra jellemző sztereotípiához. Ashton Sanders kiválóan alakítja a kamasz Chiront, és mivel kevés dialógussal operál a film, minden az ő játékán áll vagy bukik. Képes árnyaltan bemutatni a fiú személyiségét, a kamera sokszor közelít az arcára, Laxton egész különleges fényjátékkal képes különböző mélységeket és színeket varázsolni a színész sötét bőréből. Ez a fényekkel való játék a filmen végighúzódó motívumnak a láttatása: A holdfényben minden fekete fiú kéknek tűnik. A három életszakaszban három különböző színész kelti életre Chiront, de mind a hármójukra ugyanaz a kékes fény vetül. Gyönyörű operatőri munka, ez vitathatatlan.

A film utolsó felének főszereplője a 30-as éveiben járó Black. Nyoma sincs benne Little bájából vagy Chiron űzött vad tekintetéből. Mi Blacket látjuk, aki az afroamerikai férfi társadalom státuszszimbólumaival fedi el a valódi személyiségét: egy kigyúrt, fuxokkal teleaggatott, aranyfogsorral gansztáskodó drogdílert. Jogosan tehető fel a kérdés, hogyan válhatott ebből a fiúból az, amit a legjobban elítélt? Egyszerűen ezt dobta a gép. Miami gettójából nem orvosok és jogászok emelkednek ki, és még ha Chironnak lehetősége is lett volna kiutat találni, önhibáján kívül más sorsra jutott. Egy szerencsétlenül végződött verekedés után elégtételt akart venni az őt ért sérelmek miatt, a dühe elragadta, az osztálytársa bántalmazásáért elhurcolták, ezért intézetekben és javítókban kellett felnőnie. Azért kellett bűnhődjön, amiért a támadójának soha. De amikor meglátogatja a rehabon az anyját, a maszk lehull, és egyszerre látjuk magunk előtt Little-t és Chiront, Black testében. Jenkins jó érzékkel választotta ki a főszereplőit, Trevante Rhodes intelligens játékával méltó utódja Ashton Sandersnek. 

Az utolsó etap azonban némi csalódással zárul. Amennyire érzékletesen és a játékidőhöz képest széles spektrumon vezette fel a gyermek-és a kamaszéveket, annyira összecsapottnak, lezáratlannak TŰNHET a felnőttkor. DE nem az! Chiron sosem tudta megélni nem hogy a szexualitását, de még az intimitást sem. Anyja helyében többször látta a drogos nőt, mint a tényleges édesanyát, akihez odabújhat és oltalomra, szeretetre lelhet. Juan halála után Teresa mindig ott volt neki, de sosem tudott igazán megnyílni a nőnek. Akkor mégis kivel élhette meg a sosem tapasztalt intimitást? A legjobb barátjával, Kevinnel. A kéklő holdfény alatt, Miami homokos partján ülve mindkét fekete fiú kéknek hatott a holdfényben. Chiron Kevinnel élte át először a testi érintkezés intimitását, kamaszként, és amikor felnőttként újra találkoznak, Chiron már nem tudja tovább titkolni, amit egészen azóta cipelt: senki sem nyúlt hozzá, érintette meg a parton történtek óta. És igen, a félszeg tekintetben ott munkál a sóvár vágy a kielégülésre, az érintésre, a szexualitásra. Azért is számít(hat) mérföldkőnek a Moonlight, mert egy olyan társadalmi közegről szól, ahol a bigottság és a szűklátókörűség sokkal erősebb, és ahol egy meleg férfit kitaszít magából a közösség. Jenkins nem azzal próbál meg melegekről filmet készíteni, hogy az átcsapna öncélúságba, bár a testiség is ugyanolyan hozadéka a nemi identitás megélésének, legyen szó heteroszexuális vagy meleg szerelemről, mindezt érzékletesen, a sztereotípiákból kiszakadva ábrázolja. Úgy készített afroamerikaiakról szóló filmet, miközben dübörög az oscar és everything so white jelenség, hogy nem a bőrszínnel akar kitűnni, hanem egy, a társadalmat, legyen az akármilyen színű, érintő problémáról: a melegek helyzetéről, elfogadásáról, a nemi identitás megéléséről és a homofóbiáról.