Jelen írásban egy olyan jelenséget kívánok boncolni, ami az elmúlt pár évben ütötte fel csak a fejét, valamint igencsak befolyásolhatja az elkövetkező évtizedek filmgyártását. Ezek pedig az alkotásról szóló filmek, azok, amik betekintést adnak egy művész hétköznapjaiba, problémáiba, illetve abba, miként hoz létre a semmiből valami maradandót. Természetesen nem az utóbbi évek spanyol viasza ez, csak mostanában lett ez is a divathullám áldozata.

De mi lehet ennek az oka? Ha manapság végig nézünk egy hónap átlagos mozikínálatát, akkor Marveltől elkezdve, a gagyi vígjátékokon át, a túlmisztifikált művészfilmekig mindenbe belebotolhatunk. Az esetek nagy részében ezek az alkotások nem tartalmaznak semmilyen újító szándékot, vagy pedig egyedi elgondolást. Ennek az egésznek valószínűsíthetően hatása van, ami sok embert megihlethet, abból a szempontból, hogy mi értelme van még egyáltalán új dolgokat kitalálni vagy szimplán alkotni. Négy kortárs rendezőn, pontosabban az ő utolsó filmjeiken keresztül próbálom szemléltetni az erre az egészre való reflektálást.

Az első a sorban Darren Aronofsky, a méltán híres Jancsó Miklós egykori tanítványa, aki az évek alatt nagy valószínűséggel túl is szárnyalta mesterét a filmjeivel.  Általánosságban elmondható, hogy darabjai, vegyük bármelyiket, valamilyen szinten mind a függőségről szólnak. Legyen szó akár a Pankrátor kiöregedő főhőséről, vagy a legkézenfekvőbb példa, a Rekviem egy álomért szereplőiről. Rabjai valami elérhetetlennek, aminek soha nem lehetnek urai, mindössze próbálják elérni, azt a valamit. (még a Noé-ban is felfedezhetők ezek a jegyek) Hasonló tematika, más-más megvalósításban, ami összesen hat filmet eredményezett. A Noé után azonban történt valami. Rengeteg csalódás érte mind a magánéletben, mind pedig a szakmában. Házassága olyan szinten zátonyra futott, hogy felesége, Rachel Weisz elvált tőle. Folytatásképp, a fő művének szánt Noé teljes mértékben megbukott. A kritikusoknál és a közönségnél is egyaránt. Ez pedig aztán végképp betette neki az ajtót. Az Aronofsky-ban lévő feszültség pedig fokozódott, egészen addig, amíg minden ki nem robbant belőle az anyám! című film képében.Kézzel fogható, hagyományos története nincs, sokkal inkább bibliai. Ugyanakkor nem áll meg ennyinél, sőt inkább keretként használja a Szentírást, ahhoz, hogy egy tanmesét mondjon el az anyatermészet és az humánok közötti viszonyról, mely között Isten személye szolgál közvetítőként. Ebből adódóan hosszan fejtegeti a rendező az ember, mint lény tulajdonságait, ösztöneit, és nem éppen a pozitív oldalon lesz a túlsúly azon a bizonyos mérlegen, a produkció legvégén. Természetesen ez csak egyfajta értelmezés a százezerből. A tematikánkhoz jobban illik az a megállapítás, ami Isten személyét teszi magává az alkotóvá, eléggé sajátos módon. Olyan képet fest ugyanis Aronofsky a teremtőről, ami nem éppen a legmegnyugtatóbb.  Az állítás szerint, a kreátor, legyen szó akármiről, csak akkor van megelégedve a világgal, ha mindenki elismeri az ő nagyságát. Hiába van egy stabil, boldog, családi háttere, azt sem tudja igazán értékelni, addig, míg nem szereti őt mindenki. Vajon ez az egész meglátás ráhúzható a cikk alanyára? Minden esetre ezt a tematikát feldolgozó darab a mai napig igencsak megosztja az embereket, nem véletlenül, tegyük hozzá. Végszóként annyi, hogy aki megnézi, az saját felelősségére tegye meg, mert iszonyatosan erős indulatok jönnek le a film végén, amik sokak számára felháborító lehet.

Paul Thomas Anderson a következő a sorban. Az ő művészetét nehezen lehetne egyetlen gyöngysorra felfűzni. Változatos témákat vitt fel mindig is a mozivászonra. Beszélhetünk, a hippi kultúra hanyatlásáról (Beépített hiba), felemelkedés-bukás sztoriról pornóba csomagolva (Boggie Nights), vagy lélektani drámáról hosszú játékidővel megspékelve, (Magnólia) mindig vette az akadályokat és minőségi filmeket tett le az asztalra. (Egy a kivétel ez alól, a Beépített hiba) Nincsen másképp a legutóbbi filmje, a Fantomszál esetén sem. Egy magának való szabó miután kikerült egy számára nyű kapcsolatból, ismét múzsa után kutat. Talál is egyet, egy jólelkű lány személyében, aki viszont nem díjazza a művész munkához és magánélethez való felfogását. Kettejük közti nézeteltérések sok problémát eredményeznek a későbbiek során.

A témánkra visszatérve, itt is az alkotói háttér jelenik meg, pontosabban a múzsa témakör. Egy ilyen személy mit tud adni egy mesterembernek, illetve jelenlétével mit vesz el tőle? Az ő szemszögén keresztül látunk bele az egész szabályrendszerbe, ami olyan, mint egy fogaskerék. Minden a kreátor által van meghatározva, még a legkisebb lélegzetvétel is, ebből adódóan lehetetlennek tűnik, ezen az üvegen áttörni, és kirángatni őt az életbe. Valamint, ha lehet is, megéri egyáltalán? A változtatás során a művész maga nem változik-e meg, ami a művei átalakulását eredményeztetheti? Nehezen megválaszolható kérdések. Anderson viszont fűszerezi az egészet azzal, hogy két világot vonultat fel. A népszerű, nyüzsgő, városi életből jött férfi, aki ugyanakkor rendkívül magányos, annak ellenére, hogy az emberek folyton körbe veszik, van szembe állítva a szeretetteljes, gondoskodó, kicsit naiv, vidéki lánnyal, kinek a személyében a művész ihletet talál. Bizonyos ideig csak. A két létforma között megbújó ábránd függönye egy idő után viszont lehull, és akkor kezdődnek el csak igazán a konfliktusok kettejük közt.

A lassan előre haladó dramaturgia ellenére a néző folyamatosan kapja az arcába azt a fajta kényelmetlen feszültséget, aminek a helyszíne akár egy sima reggelizőasztal is lehet. Az ebből adódó jellege miatt is fontos, hogy az ember, olyan pillanatában nézze meg, amikor rá van hangolva az ilyen filmekre. Itt sem annyira a cselekmény dominál, sokkal inkább a karakterek és a köztük lévő interakciók, valamint a dominancia. Ennél a kérdéskörnél, ugyanis az is előfordul. Ki befolyásolja a másikat és mivel?  Az alá-fölérendeltség is kihatással lehet egy ennyire kihasználással járó kapcsolatra, nem is kicsit. Ennek a hatását leginkább a film végén tapasztaljuk meg, de akkor annyira arcon csap minket a bizarr jellegével, hogy hirtelenjében azt sem tudjuk mit is néztünk eddig a két óráig.

Jelen írásban két rendezőről volt szó, akik világlátásukban finoman szólva sem hasonlítanak egymásra. Viszont ez egyáltalán nem baj. Egy dolgot többféle szemszögből meg lehet vizsgálni, érdemes is, tegyük hozzá. Talán a művészetük kézzel foghatóbbá vált emiatt. Itt még nem ér véget ez az egész. Két rendező hátravan. Egy dán, és egy amerikai, akiknek szintén érdekes nézeteik vannak a kreatív gondolkodásról.