Elhoztam Nektek második anime ismertetőmet. Ezen a héten megfigyeljük, hogyan alakíthatja egy szerelmes pár életét a közéjük ékelődött hatalmas távolság, és hogyan hathat ez a tényező nekünk, egyszerű embereknek a létére. Következzék a 5 Centimeters per Second (Byōsoku Go Senchimētoru, 2007)

Filmünk egy fiúról és egy lányról szól, kiknek életét három rövid történeten keresztül ismerhetjük meg. Takaki és Akari egészen kisgyermek koruk óta ismerik egymást és már akkor többet jelentettek egymás számára puszta barátságnál. Ám a keserű sors közbe szól és szüleik munkája miatt el kell költözniük messze egymástól. Itt kezdődik kettejük fizikai és lelki távolsága.

A történet dióhéjban ennyi lenne. Többet spoiler nélkül nem is lehetne elmondani így nem erőltetném ezt, inkább leírnám Nektek, hogyan is épül fel a mű, mik a legfontosabb erényei, amitől egy igazi mesterművé válik.

Mondanom se kell, ez az anime egyszerűen lenyűgözött. Egyszerűen nem találtam benne hibát, és ezt most szó szerint értem. Bárhogy is kerestem, nem tudtam felróni neki gyenge pontot. Először gondolkoztam azon, hogy tán túl rövid a témához képest, de nem. Az egy órás játékidőbe gyönyörűen belesűrítették a mondanivalót. Hogy ettől túl gyors lenne? Egyáltalán nem. Szépen lassan felvezet nekünk minden gondolatot amit tartalmaz. A legfontosabb dolog ami először megragadott az a látványvilág. Az animátorok beleadtak apait-anyait a lehető legjobb munkát végezve. A hátterek egyszerűen gyönyörűek, amelyet HD felbontás mellett egyszerűen élmény nézni. Gyönyörűen részletes világot kapunk, ahol egytől-egyik pontosan lemásolták Japán utcáit, tereit, természetvilágát. A városi élet, a házak, a járművek már-már élőszereplős filmhez hasonlóan hitelesek. Ez adja meg az alaphangulatot az animének, hiszen a mesteri hátterek, a karakterek szép mozgása és a pontos környezetbemutatás a realizmus jegyeit képviselve érzékelteti nézőjével azt, hogy igen, ez a való életben zajlik valós helyszíneken viszont fiktív karakterekkel. A 5 Centimeters per Second egy olyan környezetet tár elénk, amelyben mi is élünk és élhetünk, segítve ezzel a szituációk tökéletes átélését.

Az elbeszélés módja korántsem bonyolult, az üzenete annál inkább. Filmünk három rövid fejezetre van osztva, melyekbe főszereplőink (főként a fiú főszereplő) életét kísérhetjük nyomon. Viszonylag kevés párbeszéddel operál és ennek megfelelően kevés szereplőt vonultat fel. A történet lényegét főként a monológokban vélhetjük felfedezni, ezek segítségével mesélnek nekünk karaktereink érzéseikről, vágyaikról, álmaikról. A kommunikáló narratíva a műben főként levelek formájában jelenik meg, észleltetve ezzel, hogy a főszereplők közlései egymás felé viszonylag személytelenek érzékeltetve számunkra a disztanciát, mint központi elemet.. Felteszi ezzel a kérdést, hogy hiszen nem könnyebb érzelmeinket kifejezni a másik nem iránt írottan, mintsem szemtől-szemben? Ez a való élet kiváló tükre.

A kis részek a műben egymásra épülnek, nem válnak el. Az első bemutatja hőseink érzelmeinek kezdetét, szerelmük kialakulását, és hogy hogyan ékelődik közéjük az az irdatlan nagy távolság, amely később mindent megváltoztat. Második filmünk reprezentálja Takaki életeseményén keresztül a kimondatlan, viszonzatlan szerelmet és hiábavaló, kemény munkát ennek elérése érdekében. Harmadszor pedig részesei lehetünk a boldogtalan, nehéz felnőtt élet bekövetkeztének a beteljesületlen álmok és szerelem vízióján keresztül. Ezekből láthatjuk, ahogy haladunk lépésről léprésre az időben, részesei lehetünk az éretté válás fontosabb szakaszainak. Ez a dráma az érzelmi kötődések témáját a lehető legrészletesebben kivesézi, bemutatva ezzel eme emóció legkisebb szegmenseit is szemléltetve, hogy ez a dolog létünk tán leges-legnehezebb problémája. Látható, hogy az alkotók mesterien zsúfolták bele a sztoriba azt a megannyi üzenetet, képet és mondanivalót, melyet át kívántak adni.

Shinkai Makoto rendező és csapata filmjét ehhez a témakörhöz illő hangulattal komponálta meg. A drámai és szívbemarkoló légkör nagyon nyugodt, csendes és kiegyensúlyozott. Ezt a tulajdonságot segíti elő a mesteri, és a jelenetekhez tökéletesen passzoló filmzene. Az illusztrációt békés zongorazene kíséri, itt-ott zenekari ráadással valamint a végén felcsendülő énekes filmzene a mellé vágott képekkel és élethelyzetekkel könnyekig meghatják a mű közönségét. Ezzel segít minket nézőket, hogy minél jobban átérezhessük a karakterek vívódásait, érzelmeit ezen a meglehetősen nehéz helyzeten keresztül.

A mű üzenete inkább a felnőtt korosztályt célozza meg. Gyermekkorunk kapcsolatait a távolság, mint hétköznapi tényező könnyedén lerombolhatja. Hiába a folyamatos kapcsolattartás, az esetek nagy többségében ez a dolog is elkopik, melyre már csak magányunkban figyelünk fel. Ahogy haladunk a korral egyre több kapcsolatot építünk ki emberekkel, osztálytársakkal, kollégákkal, amely elfeledtetheti a rosszat, de sajnos olykor a jót is, hisz egy ilyen világban élünk. Akarva-akaratlanul beszippant minket a civilizált légkör, ahol megannyi elvárásnak kell megfelelni. Életünk, gondolkodásmódunk folyamatosan változik, de időnkét előbukkannak régi álmaink és érzelmeink, de akkor már túl késő. Az anime figyelmeztet bennünket arra, hogy igen is küzdeni kell azért, hogy úgy éjünk ahogy anno vágytunk rá, mert ha ezt elhanyagoljuk, akkor később saját boldogtalanságunk foglyai leszünk. Meleg szívvel ajánlom minden egyes olvasónknak ezt az alkotást, még azoknak is, akik nem hívei a műfajnak, mert biztos vagyok benne, hogy hozzájuk is eljut valamilyen formában a mondanivalója és egy remek élménnyel lesznek gazdagabbak.