Huszonöt év után végre folytatódik minden idők egyik legnagyobb hatású sorozata, a Twin Peaks. David Lynch és Mark Frost kultikus szériájának hála számos emlékezetes karakterrel és szállóigével lettünk gazdagabbak. Ideje hát leporolni a régi évadokat, hogy megnézzük, tényleg annyira jó-e, mint amire emlékszünk, vagy csak a nosztalgia homályosította el az ítélőképességünket.

Szörnyű tragédia rázza meg a Washington-állambeli Twin Peaks városát: a tizennyolc éves Laura Palmert, a helyi iskola szépségkirálynőjét brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. A családot és az álmos kisváros lakosait mélyen megrázza az eset, korábban ilyesmi soha nem fordult itt elő. Az ügy felderítésére az FBI Twin Peaks-be küldi Dale Cooper különleges ügynököt. Ahogy Cooper egyre több időt tölt a városban és megismerkedik annak lakóival, hamarosan rá kell döbbennie, hogy sokkal többről van itt szó egy egyszerű gyilkosságnál. Különös, természetfeletti erők jelenléte hatja át Twin Peaks-t és környékét, és bizony nem mindegyik barátságos a kíváncsiskodó emberekkel szemben.

Nem nehéz kitalálni, hogy a maga idejében miért számított korszakalkotó sorozatnak a Twin Peaks. Ma már nem ütközünk meg azon, hogy olyan elismert hollywoodi rendezők is kitérőt tesznek a tévésorozatok világába, mint Martin Scorsese vagy Steven Soderbergh. De a kilencvenes évek elején a tévé még egy „lenézett” médiumnak számított, ahol csak szappanoperákra és sitcomokra van igény. Éppen ezért volt olyan nagy szenzáció, hogy egy befutott filmrendező, David Lynch sorozatot fog készíteni az amerikai ABC-csatornának. És ugyan a Twin Peaks sok elemet kölcsönzött a már említett szappanoperákból, ez volt az első olyan sorozat, amiben teljesen ki tudott bontakozni egy rendező művészi elképzelése.

Mark Frost és David Lynch a sorozat 30 epizódja során egy jól megtervezett koncepciót követnek végig: mindennek a középpontjában az álmos kisváros, Twin Peaks áll, ahol első ránézésre nem történik semmi, mégis megtörténik minden. Ahogy egyre jobban megismerjük a város lakóit, úgy válik világossá, hogy az itt élő átlagemberekről minden elmondható, csak éppen az nem, hogy átlagosak. A nyugodt, kisvárosi lét kulisszái mögött egyaránt megtalálható a szenvedély, az erőszak és az őrület is (ebből a szempontból párhuzamot lehet vonni a sorozat és Lynch egy korábbi filmje, a Kék bársony között). Ennek megfelelően a sztori nem nélkülözi a romantikus és az erőszakos elemeket sem, az elmebaj ábrázolása pedig mindezidáig talán soha nem volt ennyire kifejező (Bob megjelenései és a Vörös Szobában játszódó jelenetek maga a színtiszta, koncentrált őrület).

A sorozat szereplői is kellően színes társaságot alkotnak. Az események jelentős részét Cooper ügynök szemszögéből láthatjuk, akinek ugyan szintén vannak furcsa szokásai, mégis egy végtelenül szerethető figura, akivel az első pillanattól kezdve könnyen tud azonosulni a néző. Céltudatos és a végsőkig kitartó, ha a nyomozásról van szó, de éppen ugyanennyi energiával tud lelkesedni egy jó csésze kávéért vagy a Dupla R Vendéglő cseresznyés pitéjéért. Rajta kívül még jó pár emlékezetes és szerethető karakterrel találkozhatunk Twin Peaks-ben. A rend éber őrei, mint Truman seriff, Sólyom seriffhelyettes és Andy két kávé- és fánkszünet között vigyáznak a város békéjére, amit általában az olyan kisstílű bajkeverők háborgatnak, mint Leo Johnson és Hank Jennings, vagy az olyan komolyabb bűnözők, mint a Renault-testvérek a Félszemű Jack Kaszinóból. Aztán ott vannak a nagy játékot űző intrikusok és cselszövők, mint Ben Horne, Catherine Martell és Josie Packard, akik gátlástalanul átgázolnak bárkin csak azért, hogy elérjék a céljukat. Az időről időre felbukkanó FBI-ügynökök egyenesen zseniálisak, a cinikus Alberttől kezdve a nagyothalló Gordonon át a transzvesztita Denise-ig, és akkor még nem is beszéltünk az olyan igazán földtől elrugaszkodott figurákról, mint a Tuskó Lady, dr. Jacoby, vagy Briggs őrnagy.

Azért akadnak olyan karakterek is, akiket már közel sem ennyire szórakoztató nézni. A minden ellen dacosan lázadó Bobby egy idő után önmaga paródiájává válik, és a barátnője, Shelly is csak saját magát tudja ismételni, ahogy őrlődik közte és a férje, Leo között. A teljesen bolond Nadine nem sok funkcióval bír azon kívül, hogy pokollá tegye a férje, a jóravaló autószerelő, Nagy Ed életét, aki menthetetlenül szerelmes a Dupla R tulajdonosába, Normába. De az összes szereplő közül ketten viszik el a pálmát negatív értelemben: James és Donna. Komolyan mondom, az után a rengeteg csöpögős szenvelgés után, amit ez a két hősszerelmes 30 epizód alatt lenyom, legszívesebben mind a kettejüket megfojtottam volna egy pohár vízben. Ráadásul ők ketten még rendkívül inkonzisztensek is: az írók láthatóan nem tudták eldönteni, hogy mit is kéne csinálni ezzel a két jómadárral, így csak csaponganak oda-vissza.

Ennél sokkal nagyobb bajok is vannak a sorozattal. Nevezetes az, hogy a Laura Palmer-ügy megoldása után, tehát úgy kb. a sorozat felétől, egyszerűen darabjaira hullik szét az egész. Amint véget ér a sorozat gerincéül szolgáló nyomozás, mintha nem találná utána a helyét, és azt, hogy pontosan mit is akar kihozni a hátralévő tizenhárom epizódban. Ezért egy csomó teljesen felesleges új történetszálat és szereplőt behoznak a cselekménybe. Magyarázza el nekem valaki, hogy mi funkciója volt Ben Horne polgárháborús elmebajának, Lucy tettetett terhességének és James motoros kiruccanásának, vagy Dick Tremayne és John Wheeler karakterének úgy en bloc? De mind közül a legnagyobb bűne a sorozat második felének Windom Earle behozása a képbe: ezt a ripacskodó, csapnivaló „főgonoszt”, akit Cooper ellenlábasának és riválisának szántak, egyetlen percig sem lehet komolyan venni. Ha valaha is csarnokot építenek a televíziózás történetének legpocsékabb antagonistái számára, az övé lesz az egyik kiemelt hely. Végül ezek a tényezők okozták azt, hogy a sorozat nézettsége csökkeni kezdett, és az ABC végül el is kaszálta. Sajnos mindezekért a negatívumokért az utolsó kettő, Lynch által rendezett és valóban jól sikerült epizód sem tud teljesen kárpótolni.

Ettől függetlenül a Twin Peaks-nek vannak olyan erősségei, amiket végig képes megtartani. A jelmezek olyan aprólékosan megtervezettek, hogy a néző szinte rögtön a 80-as, 90-es évek fordulóján érzi magát (külön kiemelném azt a számtalan ronda pulóvert és szvettert, amit a sorozat több szereplője is viselt a 30 epizód folyamán). Ugyanez elmondható a helyszínekről: akár a Great Northern Hotelt, a Könyvesházi Fiúk főhadiszállását, a Dupla R Vendéglőt, vagy az egyes lakók házait nézzük. Angelo Badalamenti azóta legendássá vált soundtrackjével kiegészülve ezek adják azt a hamisítatlan Twin Peaks-hangulatot, amit semmilyen más sorozat nem tud megadni: azt az érzést, hogy mi magunk is ismerjük ennek a városnak a lakóit és helyszíneit, de a fejünkben valami azt súgja, hogy a látszat csal, és sötét titkok rejtőznek a kulisszák mögött.

Most pedig ott tartunk, hogy 26 év, jó pár könyv és egy meglehetősen pocsék mozifilm után végre valahára újra felvehetjük az események fonalát ott, ahol a második évad cliffhangeres fináléja elejtette őket. Ugyan a Twin Peaks egy közel sem hibátlan, de a pozitívumaiért bőven szerethető sorozat, aminek tévétörténeti jelentősége vitathatatlan, ezért nagyon kíváncsian várom, hogy Mark Frost és David Lynch milyen irányba viszi tovább a történetet.