A Love, Death & Robots kritikai és közönségsikere után borítékolható volt, hogy más streaming-szolgáltatók szeretnének maguknak valamilyen animációs antológiát. De míg a Netflix sorozata híres sci-fi és fantasy szerzők novelláit dolgozta fel, addig a Disney (nem túl meglepő módon) maradt a már jól bejáratott „fejőstehén” franchise-oknál: így született a Marveles What If…? és a Star Wars: Visions.

Természetesen az Amazon sem maradhatott ki, akik egy már bejáratott univerzumban játszódó antológia (The Boys: Diabolical) mellett egy másik, érdekesebbnek tűnő projektbe is belevágtak. Ez lett a Secret Level, aminek minden egyes epizódja más-más videojáték világába kalauzolja el a nézőket. A vállalkozás komolyságát mutatja, hogy Tim Miller, a Love, Death & Robots egyik alkotója, és az általa alapított Blur Studio karolta fel a projektet. De vajon másodjára is sikerült a mutatvány?

A legfőbb kérdés az volt, hogy milyen játékok alapján készülnek az egyes epizódok. Szerencsére ezen a téren nagy volt a merítés, így a „friss” címek mellett olyan klasszikusoknak is jutott hely, mint a Mega Man, a Pac-Man vagy az Unreal Tournament. Valamint a nagy stúdiók műhelyeiben készült, úgynevezett AAA játékok mellett olyan kisebb, független csapatok által készített alkotások is szerepelnek, mint a Sifu, vagy a Spelunky. De sajnos ezen a ponton gyakorlatilag ki is fogyott a kreativitás a projektből.

Ha az egyes epizódokat nézzük, némelyikben fel lehet fedezni valami egyedi koncepciót, ami általában az adott videojátékból ered. De az esetek többségében az volt a benyomásom, hogy egy AI-jal megetettek egy csomó négy-öt perces játék trailert, és azt a feladatot adták neki, hogy húzza ki őket tizenöt-húsz percesre. Ebből fakadóan a legtöbb részt nem sikerült érdemi tartalommal megtölteni, ami igazolná a játékidőt, a történetek sablonosak, a karakterek pedig egyszerűek, mint a faék.

A trailer-szerűséget amúgy szó szerint kell érteni, ugyanis némelyik epizódnál konkrétan az volt az érzésem, hogy csakis az adott játék reklámozása miatt került be a sorozatba. A középszerű Galaxis Őrzői-koppintásnak is beillő Concord-epizódnál ez különösen nevetséges eredményt szült, aminek a szervereit két héttel a játék indulása után már le is lőtte a Sony. A japán cég felel amúgy az egész sorozat legrosszabb epizódjáért is, aminél pofátlanabb önreklámot nagyon régen láttam már. De azért az Amazont sem kell félteni ezen a téren: a New World című MMORPG-jük világában játszódó epizód hiába villantja fel még Arnold Schwarzeneggert is, erőltetett vicceskedésnél többre nem futja tőle.

Még az animáció lehetne az, ami megmenthetné a Secret Level-t, ami valóban szép és realisztikus, de manapság azért ennél több kell. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt valószínűleg a legtöbb néző hasra esett volna attól, ha egy CGI-renderelt karakter minden egyes hajszála és a bőrén a pórusok valósághűen vannak lemodellezve, ma már viszont ez nem igazán számít nagy kunsztnak. Szerencsére a Sifu és a Spelunky-epizódok a stilizált, 2D-s és 3D-s grafikát vegyítő grafikájukkal azért megmutatják, hogy az animáció, mint műfaj, sokkal többre képes a hiperrealizmusnál. A hangok és a zene terén hozza a kötelezőt a sorozat, de semmi kiemelkedőt.

Kár a Secret Level-ért, mert ebben az alapötletben azért sokkal több lehetőség lett volna. De végül pont olyan lett, mint az AAA játékokhoz készült cinematic trailerek: szép, színes, de a külsőségek mögé nézve alig találunk valami érdemlegeset. Kb. ugyanezt az élményt kapjuk, ha három órán keresztül játékelőzeteseket nézünk a YouTube-on, ami önmagában nézve sem egy kimagasló teljesítmény. Viszont ha a zseniális Love, Death & Robots-hoz hasonlítjuk, akkor ezt végképp nem teszi ki az ablakba Tim Miller és a Blur Studio.

A sorozat megtekinthető a Prime Video-n.