Vörös szőnyeg – a megnyitó előtt védőfóliával ellátva, csilli-villi fesztiválközpont és olajozott szervezés. Miskolc amúgy is takaros belvárosába lépve, mintha varázsütésre Nyugat-Európába toppannánk, ahol hemzsegnek a kifogástalanul öltözött filmrajongók, és ahol minden kis csoportosulás más nyelven cseveg. Miskolc kis hazánk filmes fővárosa és punktum. Ezt, ha nem is 14 éve – amikor is a Cinefest sikertörténete elkezdődött – de négy-öt éve bizonyosan eszükbe vésték, és azóta sem felejtették el a magukra valamit is adó cinefilek. Tovább megyek, olyan közösségi, hovatovább társadalmi esemény, ahol sikk megjelenni – ahogy a legnagyobb helyi online médium felületén találóan írták róla. Ebben is Európa két legendás filmes mustrájához hasonlít a miskolci seregszemle: Berlin és Velence filmünnepeihez. 

Elöljáróban megjegyzem, hogy jelen írás a rangos esemény első két napjának benyomásai alapján íródott, így végkövetkeztetések levonására nem vállalkozhat, teljes értékelést sem adhat, a versenyprogram töredékének ismeretében csupán a világszínvonalú mozgóképes tömegrendezvény atmoszféráját kísérli meg felidézni. A Filmszemle 2012 után megszűnt létezni, azzal együtt, hogy a hazai filmfinanszírozás rendszere előbb összeomlott, majd poraiból és egy kis „segítséggel” erősen megreformálódott. Talán akkortájt támadt egy megfogalmazhatatlan éhség a szakmában, a rajongókban és a kettő közti határmezsgyén arra, hogy jó filmeket, sok alkotást egy helyen megtekinthessen egy heterogén közönség. Naprakész maradhasson, érezhesse azt a semmihez sem fogható eufóriát, és részese lehessen olyan pillanatoknak, amikor egy viszonylag kis moziterem színpadán négy ikon áll, megindító alázattal, végtelen tisztelettel beszélve pályatársáról. A 14. Jameson Nemzetközi Filmfesztivál megnyitóján belibbent az ajtón ez az eufória, és mint egy kór, mindenkit „megfertőzött”. A megnyitó díszvendégei Magdaléna Vášáryová szlovák színésznő és Jiří Menzel Oscar-díjas cseh rendező voltak, az 1980-as remekmű, a Sörgyári capriccio című közös munkájuk díszbemutatójára érkezvén. A világhíres vendégek a Cinefest idei külön díjazottjai is egyben: Menzelnek ítélték a CineFest életműdíját, Magda Vášáryová pedig a tavaly alapított Európai Mozi Nagykövete díj idei birtokosa.

A színésznőt hazai pályatársa, Bálint András méltatta, felidézve közös forgatási emlékeiket, kitérve a művésznő színművészi és emberi kvalitásai mellett arra is, hogy a rendszerváltás után kezdődő politikai szerepvállalásával is megmaradt az a tüneményes személyiség, akit fiatalon megismert. Vášáryová a tapsvihar közepette a pódiumra pattanva előkapta okostelefonját, és a jó öreg online fordító segítségével elrebegett két mondatot magyarul. Kell-e mondani, még nagyobb tapsorkán lett a jutalma. Sokan – köztük ezen sorok írója is – szerettek volna közel férkőzni a legendás Jiří Menzelhez, ő azonban másképp gondolta. A láthatóan megrendült egészségű mester félszegen, szinte szégyenlősen érkezett, helyet foglalt a nézőtéren, majd szintén nagynevű kollégája, a mi első Oscar-díjasunk, Szabó István rövid, de annál szellemesebb múltidéző méltató beszéde után felbotorkált a színpadra, udvariasan hajlongva megköszönte a díjat, majd azzal a lendülettel távozott Miskolcról, műve viszont újra elvarázsolt minket és hangos sikert aratott. A Sörgyári capriccio hatása abban is tetten érhető volt (ld. Vášáryová folyamatos sörnyakalását a filmben), hogy a bemutató VIP vendégeinek felkínált jó fajta cseh sör, pillanatok alatt elfogyott.

A Cinefest versenyprogramja 21 nagyjátékfilmből, 35 kísérleti- és kisjátékfilmből, valamint 13 kisjáték- és rövid animációs filmből áll. Ezek mellett számos filmtörténeti mérföldkő újravetítése volt még a program része (idén a musical volt a visszatekintés középpontjában). Szakmai programok, tematikus blokkok, workshop-ok, kiállítások, koncertek, és sok-sok beszélgetés, találkozás filmesek és közönségük között, nem egészen tíz napba sűrítve. Azon mázlisták számára, akik végig ott lehetnek, félelmetes dózisú mozgóképanyag és mozis hangulat ez. No, de essen szó a filmekről is! Legalábbis azokról, amelyekkel ezen sorok szerzője találkozott. Versenyen kívül vetítették a nyitónapon az izraeli Joseph Cedar Norman: Egy New York-i fixer mérsékelt tündöklése és tragikus bukása című karakterdrámáját. A film, amellett, hogy az idősödő Richard Gere minimalista jutalomjátéka, finom politikai felhangokkal és a háttérből előmászó szatirikus humorral operál. A történet szálait is remekül bogozza, majd egy huszárvágással ki is bontja. Az átütő erő mégis hiányzik belőle, noha időnként formanyelvi bravúrokra is futja az alkotóktól. Hazai bemutatójáról még nincs hír, és félő, hogy a Norman beleragad a honi artmozik kínálatába.
A kísérleti- és kisjátékfilmek azon alkotók szándékait, terveit, tehetségét és szerencséjét tekintve három indíttatásból készülhetnek. Laza ujjgyakorlatok két nagyjátékfilm között, belépő a nagyfilmek világába, amennyiben a küszöbben nem botlik el a delikvens.  A kategória első blokkjában fél tucat film szerepelt, igen hullámzó minőséget képviselve.

Rupert Höller Karaoke-ja tele van remek pillanatokkal, vizuálisan kimunkált, és a színészek is jók benne. Egyetlen gyenge pontja mentén mégis összeborul az egész film. A története banális, és a narratív rövidfilmekkel szemben támasztott fő követelménynek sem felel meg: nincs íve és kifutása a sztorinak, szimpla geg. A svéd Gisela Nadasy Tanítás után című short-ja formailag kevéssé radikális, letisztultan fogalmaz, olyannyira, hogy a vágószobában maradt a lényeg. Úgy tűnik, hogy épp ott nyisszant az olló, ahol nem kellett volna. 1-2 percnyi plusz hosszal sokat nyert volna a filmecske, amellett, hogy az egyik férfi főszereplő nagyon papírízű szerepet kapott, amit aztán nem is tudott megtölteni élettel. A lengyel Ideje felnőni egy, a (film)történelem során számtalan formában feldolgozott morális dráma, sajnos a végkicsengése fals, így az egészet érvényteleníti. Kár érte, mert a főszereplőnő arca, szemei nagyon kifejezőek, az egész film képi világa pedig A gépész című klasszikust idézően nyomasztó. A kultikus Aki Kaurismäki honfitársa, J. J. Vanhanen Madarakról és méhekről című opusa üdítő színfolt korunk rövidfilmes kínálatában. Finom humor szövi át, bájosak, mégis esendőek a szereplői, egy mondatban elmesélhető a története, ennek ellenére napokkal a megtekintése után is pontosan felidézhetőek hideg fényű, de csodaszép képei.
A blokk két kiemelkedő munkáját hagytam a végére. A lengyel Répaföld rendhagyó animáció. Borús, karcos, súlyos, többrétegű mondanivalóval bír, formailag pedig egyszerűen tökéletes. A kisfiú szívszorító meséje minden szülő számára kötelező darab! Az Adás 18 perce maga a zabolátlan vizuális orgia, Varun Raman filmkockáin Lynch randevúzik Bunuellel, a színek és a mesterien megkomponált kameraszögek adta dinamika szétveti a vásznat. Az eutanázia témakörével játszó(!), ólomnehéz film nem hagy levegőhöz jutni, töménysége mégis szemkápráztató. Irtóztat és gyönyörködtet egyszerre.

A második napon nosztalgiázás gyanánt újra magunka szívhattuk Dargay Attila idén 40 esztendős remekbe szabott Ludas Matyijának minden egyes pazar képkockáját, sziporkázó nyelvi humorát. Később pedig Norman Jewison legnagyobb hatású rendezése minden kétséget kizáróan a Jézus Krisztus Szupersztár volt. Tabudöntögető, korát meghaladóan merész, és iszonyú karizmatikus film. Innen, 2017-ből nézve kicsit már kopottasnak hatott némely jelenete, de a csúcspontoknál a mai tizenévesek szívét is elragadta a katarzis, vagy legalábbis hidegen senkit sem hagyott a majd fél évszázados filmmusical. A talányos befejezés és a néma stáblista alatt bizony tapintható volt a döbbenet. A miskolci filmfesztivál a jó példa arra, hogy egy kitartó, elhivatott, agilis, az érdekek mentén remekül lavírozó szervezőcsapattal (mert egészen biztosan csak ilyen emberek keze nyomán jöhetett létre és működhet közel másfél évtizede kicsiny hazánkban egy ilyesfajta kultúrcsoda), jó ízléssel, és a világban működő jó példákat alapul véve megszülethet Magyarország új márkaneve, ami csakis a minőség garanciája lehet. Jövőre Veletek ugyanott!