A Coen testvérek – Ethan és Joel – művészetfelfogásának egyik fő jellemzője az ambivalencia. Szerzői hozzáállásuk egyik sajátossága, hogy úgy építik tovább – és egyben őrzik – a műfaji hagyományokat, hogy közben képesek távolságot is tartani attól. Ha úgy tetszik, nem műfaji szerzők, de nem is normaszegők vagy nem is azokat elutasítók, hanem műfajértelmező(!) alkotók. A félszemű idén már 10 éves, mégis mintha egy napot sem öregedett volna.

A film valódi prototípusa Coenék esztétikájának, hiszen egyrészt a westernek klasszikus fabulájára épül, a bosszúra, ugyanakkor ennek az elemnek és egyben motívumnak a megjelenése már közel sem szokványos. Egyrészt, mert A félszemű hősfigurája sem nem felnőtt, sem nem maszkulin, hiszen Mattie Ross (Hailee Steinfeld) még gyermek és egyben lány is – azaz a klasszikus hagyományt már főszereplőjükön keresztül is lebontják a készítők, mert a western alapvetően egy olyan műfaj, amelyben a nők nem kapnak történetet. Hasonló gesztus lelhető fel egyébként a közelmúltból például Ti West 2016-os, Az erőszak völgye című filmjében is, ahol a Taissa Farmiga alakításában megtestesülő Mary Anne bár nem főszereplő (mint itt Mattie Ross), mégis jelentős ráhatása lesz a cselekményre. Mi több, a történet konklúziójára is, arról nem beszélve, hogy Ti West filmjében a lány szimbólumként sem elhanyagolható, hiszen az ott ábrázolt gyenge társadalomhoz képest ő válik az erős hőssé ellentétpárként a végkifejletben.

Még, ha a szórakoztatás felől nézve nem is tűnnek telitalálatnak (A félszemű és Az erőszak völgye), műfajesztétikai szempontból mindkét film jelentősnek mondható a 2010-es évek filmgyártásában amiatt, hogy „vezérhangot” adnak a női nemnek az egyik legmaszkulinabb műfajon belül úgy, hogy közben nem törekednek arra, hogy kortárs viszonylatban kiáltványértékűek legyenek. Szigorúan műfaji/művészeti és nem társadalmi értelemben nyit teret a nőknek a western-ben mindkét film. Így a műfaj romantikája is megmarad, a mögötte lévő ideológiai háló és mítoszteremtés is, a komolyság és az azt lokálisan megbolygató finom irónia is. Vagyis nem sértik a műfajhoz rendelhető alapvető stílusjegyeket és fabulaelemeket sem, de még a szüzsét is képesek megőrizni, így végső soron az atmoszféra is ízig-vérig klasszikus western-érzet marad.

A félszemű az említetteken felül még több szempontból is ugyancsak értékes. Egyrészt izgalmas a bosszú motívumát egy gyerekhez kötődve felfedezni. Másrészt maga a vadnyugat is szokatlan feszültségeket tartogat egy gyermek road movie-ján keresztül, pláne, mert a westernhősök általában már kész jellemek, de Mattie Ross természetesen még nem az. Sőt, nem csak a néző, ő is saját magát leginkább a bosszún keresztül, a bosszú felől tudja csak definiálni – jó ideig; ezt a horizontot forgatja ki az addig felépített befogadói elvárásokkal együtt a zárlat is (erről majd még később). Leginkább pedig Mattie időskori narrátori énjének/„hangjának” kontrasztjában válik tetten érhetővé, hogy a film élettörténeti narratívája nem is annyira csak felnövéstörténet, egyfajta felszabadulás- és identitástörténet is a „sorok között” – amennyiben elfogadjuk, hogy az én hovatartozásának és önmeghatározásának összessége azok a történetek, valamint világképek, amelyeken keresztül fontosnak tartja elbeszélni saját magát.

Ennek értelmében két síkon is játszódik a történet, nem csak a gyermek Mattie-én, hanem épphogy elsősorban az időskori szintjén, a narrátorén, mert minden nosztalgia egyben egy újabb megértése is önmagunknak. Márpedig A félszeműben tapintható a nosztalgikus vonulat is; Roger Deakins kamerakezelése, pozíciói és főként a távolijai képesek az olykor túlságosan is szikár és koszos-poros sivárság mellé odacsempészni a romantikát (végtelen terek kihangsúlyozása), a szentimentalizmust, akár egy cseppnyi – pozitív értelemben vett – bágyadtságot is. Szintén az ebeszélési stílusból adódóan említhető még egy erény; úgy rajzolódnak a befogadó szeme előtt a szereplők jellemei, hogy bár azok mindvégig határozottan megragadhatók – köszönhető ez a kiegyensúlyozott színészi teljesítményeknek is –, mégsem válnak nyitott könyvekké.

Az alapvetően mindentudónak tűnő elbeszélőnk – Mattie – a karakterek kapcsán enyhén bizonytalanná válik, ami egyfajta realizmusnak is betudható, hiszen mégiscsak egy annyira fiatal gyermekről van szó, akinél még nem biztos, hogy teljes mértékben kiforrott az emberismeret. Emiatt nem csak még élvezetesebb nézői szemmel A félszemű, de magában a narrációs mód megfontoltságában, annak összehangoltságában a karakterábrázolásokkal is részletes realista felfogás érhető tetten, nem csak felszíneiben.

A lány és társa/társai voltaképpen a néző társaivá is válnak – van olyan bensőséges a hangulat Deakins képeivel, hogy ez valóban lehetséges legyen – és épp ennek tiszteleg az elnyújtott, hosszan kitartott zárókép is, amely egyszerre poétikusan gyönyörű a távolodó Mattie-vel, akiben csomósodnak az addig látottak, ugyanakkor gyászterhes is, a befogadónak pedig elegendő ideje adódik a kitartott kép révén arra, hogy minden érzelmet alaposan megrágjon.

A félszemű emocionálisan és stilisztikailag is a kettősségek filmje. Néhol embertelen, néhol nagyon is emberi, néhol mesés, néhol realista, néhol szentimentális, néhol száraz, néhol komoly, néhol ironikus, összességében pedig az egyik (ha nem a) legszerethetőbb(!) western, amely kitűnően ismeri saját határait is épp úgy, mint bármilyen nézőjét, nem csak a műfaj keményvonalas rajongóit.