Szomorú tény, hogy még a mai felvilágosult társadalmak is szenvednek attól a betegségtől, amit úgy hívunk, hogy kirekesztés és háttérbe szorítás. Az etnikumok háttérbe szorításáról van szó, amely jelenség egytől-egyig minden társadalmat fertőz, szinte már az idők kezdete óta. Hiába telik-múlik az idő, ez a ragály nem tűnik el soha. Ezek az intoleráns eszmék a legszembetűnőbben talán az Amerikában élő afroamerikai közösségeket érintették, és sajnos ebben az esetben nem beszélhetünk tisztán múlt időben, mert a 158 évvel előtti társadalmi berendezkedés hatásai még a mai napig érezhetőek. A Netflix gondozásában készült Ma Rainey: A blues nagyasszonya című film visszarepít minket majdnem 100 évvel korábbra, hogy bemutassa, miként próbál ez a közösség menedéket találni a zenében és érvényesülni ebben a hatalmas és zord társadalomban.

1927-ben járunk, az amerikai Chicagoban. A tikkasztó hőségben Cutler (Colman Domingo) és zenész csapata épp próbál egy stúdió alagsorában, hogy felvegyék lemezüket. A csapat tagja a nagyszájú, ambiciózus Levee (Chadwick Boseman), kivételes tehetségű trombitás, aki épp aznap újított be egy menő cipőt, hiszen akármiben nem lehet zenélni ugyebár… A csapat, míg várakozik, megpróbál gyakorolni, hogy a felvétel rendben menjen, azonban a mindig pörgő Levee gondolatai máshol járnak. Siker, saját banda, sztárélet… ezeket az álmokat kergeti a fiatal fiú. Várakozásuk azonnal véget ér, amint megérkezik a stúdióba a kor egyik legnagyobb blues legendája Ma Rainey (Viola Davis), akivel végre elkezdődhet a felvétel.

Azonban a projekt közel sem halad olyan könnyen, mint ahogyan azt tervezték.

Filmünkben nem egy eredeti forgatókönyvet üdvözölhetünk, hanem egy színtiszta adaptációt. August Wilson (1945-2005) amerikai drámaíró azonos című színdarabja szolgáltatta az alapot George C. Wolfe rendező és Ruben Santiago-Hudson forgatókönyvíró számára, és fel is adta a feladatot, hogy a csapat képernyőre vigye ezt a drámát. A projekt mögé producerként maga Denzel Washington állt és már készen is volt a csapat arra, hogy elkészítsék ennek a darabnak a filmadaptációját, amely mostanra méltatlanul feledésbe merült. Talán ezért is tartotta George C. Wolfe rendkívül fontosnak, hogy a mai generáció is megismerhesse Ma Rainey, Levee és a blues zenekar történetét.

August Wilson író életének pittsburgh-i érájában került bemutatásra a Ma Rainey: A blues nagyasszonya (eredeti címén Ma  Rainey’s Black Bottom) című darab, év szerint 1984-ben.

A darab nagy siker lett és 1985-ben el is nyerte a New York-i Drámakritikusok Körének díját a legjobb színdarab kategóriában, továbbá ezen kívül még két jelölést tudhatott magáénak: A Drama Desk és Tony díjak jelölését. A filmkészítő csapatra igencsak hatalmas feladat és felelősség hárult, hogy egy ilyen nagy múltú darabot képernyőre vigyenek. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az akadályokat nagyon profin kezelte a rendező és munkatársai.

Habár a film nem vonultat fel sok helyszínt, kétség sem fér hozzá, hogy a hátterek, a díszletek és berendezések hamisítatlanul visszaadják a néző számára az 1920-as évek hangulatát. Maga a látvány annyira magával ragadott, hogy kész voltam elfelejteni, hogy 2020-van. A cselekmény fő helyszíne a filmben a stúdió felvételterme és az alagsor, ahol Levee és a banda gyakorol. Itt le kell szögezni, hogy a zene központi értéket képvisel a történetben, ennek ellenére mégsem zenés filmről beszélünk, hanem egy vérbeli karakterdrámáról. Zene van benne bőven az tény, ráadásul rendkívül dallamos blues zene járja át az egész művet, mégsem ez alkotja a dráma középpontját.

Ennek legfőbb oka az, hogy nem magát a zenét akarja bemutatni, hanem magukat a szereplőket, és azok belső világát.

Ezek a problémák, akadályok, megpróbáltatások, célok és küzdelmek a szereplők párbeszédein keresztül jutnak el hozzánk, általuk bemutatást nyer a kor legnagyobb problémája, ahogy a háttérbe szorított afroamerikai közösség szüntelenül keresi a kiutat ebből az árokból, ahol az egyetlen kapaszkodót a zene jelenti.

Jóllehet, a cím Ma Raineyt, a kor egyik legsikeresebb énekesnőjét említi, azonban a történet középpontjába mégsem teljesen őt helyezi. Ma egy igen határozott, szókimondó, erős, ugyanakkor kissé felfuvalkodott személyiség, aki tudatában van annak, hogy mekkora név a szakmában. Nem énekel ám akárkinek és nem vesz fel akárhol számokat, hogy aztán azon nyerészkedjenek a kövér kiadótulajdonosok. Erős és határozott, ugyanakkor megmutatja, hogy bizony egy fekete énekesnőnek ilyennek is kell lennie ebben a zord és kíméletlen világban. Jelleme nem gyengülhet meg, hiszen akkor rögtön felfalják a szakma farkasai. A kemény és sziklaszilárd jellem azonban egy érzelmekkel teli nőt takar, aki hírneve ellenére nagyon is tisztában van azzal, hogy ő ebben a játékban csupán csak eszköz és addig kell hajtania, amíg van lehetősége. Mert ha eljön a kiégés ideje, akkor őt is ugyanúgy el fogják dobni, mint másokat. Ez az üzleti modell a mai napig jelen van a showbizniszben.

Ma határozott jellemének ellenére a történet fókusza Levee karakterén van. A fiatal szereplő jelenti a friss vért a szakmában, mert ambiciózus, pörgős, ötletekkel és újításokkal teli. Főként ez a mozgatója Ma és Levee ellentétének. A trombitás igyekszik újításokkal, saját ötletekkel tarkítani a zenét, Ma viszont csak úgy hajlandó énekelni, ha olyan a kísérete, amilyet ő megszokott és szeret. Az ifjú trombitás életét legfőképp a beszélgetéseiből ismerhetjük meg. Levee motivációja, életszemlélete, Istennel való viszonya is szerepet kap saját elbeszéléseiben, amelyek egytől-egyig visszavezethetőek arra, hogy afroamerikaiként milyen nehéz is érvényesülni Amerikában.

Azonban ő nem adja fel álmait, szüntelen menni akar előre az úton, ahol mindig zárt ajtókkal találkozik.

Társai, akik megelégedtek egyszerű életükkel folyton-folyvást próbálják a fiút leállítani és rávenni Őt, hogy elégedjen csak meg azzal, ami van. Feketeként amúgy sem nagyon ugrándozhat… Hiába töri át az útját torlaszoló ajtókat, a másik oldalon ugyanúgy le van előtte zárva az élet. Az ebből fakadó kétségbeesés és kilátástalanság végül tragédiát szül, amely egyszer és mindenkorra elvágja a cselekményt. És hogy utána mi lesz fiatal zenészünkkel… ez a nézőre van bízva.

Remek történet mellé kifogástalan színészi játék is párosul. Viola Davis célja az volt, hogy bemutasson egy olyan női karaktert, aki erős, határozott, ugyanakkor kissé megfáradt. Aki folyamatosan küzdött azért, hogy ott legyen, ahol most, és tudja, hogy közeledik a kiégés ideje. A színésznő rendkívül jól teljesítette ezt a célját, valóban egy olyan Ma Rainey kel életre általa, aki valójában lehetett. Chadwick Boseman alakítása Leveeként rendkívül szívbemarkoló. Nem pusztán azért, mert a néző tudatában van annak, hogy ez a film az utolsó a színész pályafutásában, mielőtt olyan hirtelen eltávozott e világról idén augusztusban,

hanem azért is, mert végső szerepére olyan páratlanul hiteles és lehengerlő alakítással búcsúzott el Tőlünk, amiért akár posztumusz Oscar-díjat is kaphatna.

A színész lenyűgözően hozza ezt a pörgős, célokkal és motivációval teli karaktert, akinek tragédiáját is maradéktalanul sikerült átadni. Amikor csak szerepel valósággal rohan az idő és szinte nem is érzékelünk semmit sem abból a másfél óra játékidőből.

August Wilson színdarabjának filmadaptációja nemcsak a zenekedvelőket és a zenetörténelem iránt érdeklődőket fogja lenyűgözni, hanem a film világa, atmoszférája és drámai cselekménye mindenkit képes megmozgatni, páratlanul jó színészi alakításokkal és dallamos soundtrackkel.