Animáció

Ajtó egy másik világba – Suzume kritika

Pár évvel ezelőtt még az anime szó hallatán a moziba járó közönség jelentős részének nagy valószínűséggel csak Miyazaki Hayao és az ő filmjei juthattak eszébe. Szerencsére ez mostanra már megváltozott, és olyan rendezők neve is bekerült a köztudatba, mint Hosoda Mamoru és Yuasa Masaaki. Mindannyiuk közül viszont Shinkai Makoto az, aki a legnagyobb sikereket érte el. Az olyan filmjei, mint a Your Name és a Weathering with You a bevételi rekordok megdöntése mellett több nemzetközi fesztivál programjában is versenyeztek. Legújabb alkotása, a Suzume is hasonló babérokra tör, melyet a Crunchyroll jóvoltából a hazai nézők is láthatnak.

Suzume egy átlagos, tizenhét éves diáklány, aki a nénikéjével él Kyushu szigetén. Egy nap, amikor iskolába tart a biciklijén, találkozik egy rejtélyes férfival, aki elhagyott helyeket keres. Suzumét nem hagyja nyugodni a kíváncsisága, ezért követi őt a környék romos fürdőjébe. Talál is ott egy ajtót, ami nem vezet sehová, így hát visszamegy a suliba. Azonban később olyasmit lát, amitől megfagy az ereiben a vér: egy hatalmas, féregszerű lény jelenik meg azon a helyen, ahol a romok vannak. Odasiet, és megtalálja az idegent, amint minden erejét megfeszítve próbálja bezárni az ajtót, amin keresztül a szörny át akar jutni.

Miután együtt sikerül megfékezniük a lényt, a férfi bemutatkozik neki: Sotának hívják, és ő egy „záró”, akinek az a feladata, hogy a féreg által előidézett katasztrófákat megakadályozza. Ám mielőtt többet mondhatna, megjelenik előttük egy furcsa, beszélő macska, aki háromlábú székké változtatja Sotát. Suzume és a székké változtatott férfi a macska nyomába erednek, hátha sikerül megtörniük a varázslatot, közben pedig meg kell fékezniük azokat a természeti csapásokat, amiket a féreg újabb felbukkanásai hívnak életre.

Shinkai Makoto filmjeit gyakran éri az a vád, hogy ugyanazokból az ismerős panelekből építkeznek. Ez alól sajnos a Suzume sem kivétel, szóval ha valaki látta a rendező előző két filmjét, akkor elég hamar le fog esni neki a tantusz, hogy milyen irányba fog haladni a történet. Önmagában ez még nem lenne baj, az már inkább, hogy a sztori tempója meglehetősen egyenetlen. Ahogy követjük Suzume és Sota útját, a történet átcsap egy katasztrófafilmmel vegyített road movie-ba: hőseink szinte egész Japánt bejárják, közben különböző embereknek segítenek megoldani a problémáikat. Ezeknek az epizódoknak ingadozó a színvonala, van köztük olyan, ami érdekes, de némelyiknél olyan érzésem támadt, hogy csak azért került bele a filmbe, hogy kitöltsék valamivel a játékidőt. Emiatt viszont a film közepe táján leül a cselekmény, és beletelik némi időbe, mire ismét be tud indulni.

Ennél már sokkal érdekesebb az, hogy a Suzume hogyan képes vegyíteni a japán folklórt a szigetország közelmúltjának legnagyobb katasztrófájával, a 2011-es földrengéssel és szökőárral. Suzume ugyanis a Tohoku régióból származik, amit annak idején a földdel tett egyenlővé a rekorderősségű, 9-es földmozgás. Az ő személyes tragédiáján keresztül a sztori és hőseink küldetése egy külön jelentésréteget kap, és egyfajta terápiás feldolgozása a történteknek. Nem véletlen hát, hogy Suzume karaktere, a kissé naiv, de segítőkész leányzó a film szíve-lelke.

Sota kezdetben nem bízik meg benne, és nem akar megosztani vele a szükségesnél több információt, de miután átváltozik, kénytelen őrá támaszkodni a féreg megfékezésében, és belátja, hogy ketten sokkal többre képesek. Az ő párosuk felel a film humoráért és érzelmi töltetéért is, bár azt azért sajnálom, hogy más fontosabb szereplők, pl. Suzume nénikéje már nem kapott ennyi figyelmet. Továbbá szívesen láttam volna egy kicsivel többet a film misztikus oldalából, ugyanis nem igazán kapunk magyarázatot arra, hogy miért jelenik meg a lény, vagy hogyan is működik a „zárók” varázsereje.

Amit viszont semmiképpen nem érhet panasz, az a film látványvilága. Ha történetvezetésben és szellemiségben még nem is tudott felnőni Shinkai az örök etalon Miyazakihoz, az animáció színvonalában már biztosan: az ilyen gyönyörű, dinamikus ábrázolás az anime médiumán belül sem gyakran találkozhatunk, világviszonylatban pedig egész biztosan párját ritkítja. A szemünk láttára kel életre a japán vidék álmos kisvárosaival és elhagyatott, romos helyeivel, Tokió metropoliszáról nem is beszélve. A hagyományos 2D-s animáció mellett a film 3D-s modelleket is használ (például a háromlábú szék és a féreg esetében), de ezek szerencsére feltűnés nélkül olvadnak be a környezetükbe. A Radwimps együttes (akik már nem először dolgoznak együtt a rendezővel) által jegyzett soundtrack is különlegesre sikerült, hiszen egyszerre keveredik benne a japán népzene, a nagyzenekari tételek, illetve a kortárs japán popzene (a film alatt többször felcsendülő „Suzume” című dal különösen fülbemászóra sikerült).

Habár Shinkai Makoto nemhogy a spanyolviaszt nem találta fel, de még a jól bevált recepten sem változtatott sokat, a Suzume ettől függetlenül egy szórakoztató, és mindenek előtt szemet gyönyörködtető film lett, amit az animék rajongóinak bűn lenne kihagyniuk, de rajtuk kívül mindenki más is bátran tehet egy próbát vele.