Németország idei Oscar-nevezettje, az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) elgondolkodtató, érzékeny és szellemes módon tárja elénk az emberek egyik legősibb vágyának, a pártalálásnak és az elmúlt néhány év egyre égetőbb kérdésének, a mesterséges intelligencia térhódításának fúzióját. Maria Schrader filmje szórakoztat és elgondolkodtat, mindezt egy meghatóan szép, ember és humanoid robot között kibontakozó kapcsolaton keresztül.

A párkeresés hosszú idők óta az emberi lét egyik legsarkalatosabb kérdése. Többmilliárdan élünk a világban, ebből nagyjából mindenkit érdekel és érint a szerelem és annak minden velejárója, a hozzánk illő partner megtalálása, az a végtelenül ösztönös emberi igény, hogy valaki mással megosszuk az életünket, hogy egy másik fél tanúja legyen annak. Az ideális pár megtalálása azonban nyilvánvalóan nem egyszerű:

vajon mekkora az esélye annak, hogy megtaláljuk éppen azt, aki valóban hozzánk illő?

Egyáltalán: érdemes-e törekedni arra, hogy megtaláljuk ’azt az egyet’, a ’Nagy Ő’-t, hívja, ki hogy akarja, vagy a szerelem sokkal inkább döntés (és megannyi kompromisszumkötés) kérdése?

Az elmúlt néhány évben ebbe az egyébként is összetett kérdésbe belevegyült egy másik komponens is: a túlnépesedés, elmagányosodás, elszemélytelenedés. Ezek a problémák egyre nagyobb számban jelentkeznek, de ezek mellé az ember társ iránti ösztönös vágya viszont egyáltalán nem csökkent. Mi lehet ilyenkor a megoldás e vágy kielégítésére? Japánban egyre növekvő sikerrel nyitnak sorra a kifejezetten férfiaknak szánt kis teázók, amelyekben kizárólag női pincérek dolgoznak, és amolyan modern gésákként szórakoztatják a vendégeket. A célközönséget olyan férfiak alkotják, akiknek a nagy rohanásban nincs idejük kialakítani mély, intim kapcsolatot, vagy ami talán még rosszabb: nem tudják, hogyan kell azt csinálni. De szintén

témába vágnak azok a modern társkereső „foglalkozások”, amelyeken moderátorok segítenek férfiaknak és nőknek olyan látszólag alapvető lépésekben, mint például hogyan kell szemkontaktust teremteni a másik féllel,

vagy hogyan érdemes (offline térben!) egyértelműen, de udvariasan kifejezni a közeledési szándékot. Ezek egyre keresettebbek, és szomorú módon több olyan harminc fölötti férfi és nő keresi fel ezeket a pártalálást segítő szolgáltatásokat, akiknek még sosem volt részük intim, szerelmi kapcsolatban. 

Csak néhány példa a sok közül, amelyek arra kívánnak megoldást nyújtani, hogy hogyan találhat magának az ember társat, vagy legalábbis élheti meg a „szeretettség” érzését ideig-óráig, ha nincs előtte családi minta, vagy nem tanulta el egyéb úton-módon azt, hogy hogyan kell mással kialakítani az intimitást, hogy hogyan lehet mély, személyes kontaktust kialakítani valakivel. Sokan azért, hogy látszólag egyre több ember szenved ettől, sokan az online tér térhódítását okolják – és valóban több ismerősömtől hallottam azt – már a világjárvány előtt is –, hogy online ismerkedni egyszerűbb és kevésbé időigényes. Ez pedig felveti a kérdést: aki sajnálja az időt egy másik ember megismerésére, hogyan akar minőségi, mély, hosszútávú kapcsolatot kialakítani valakivel? Ehhez ugyanis kétségkívül komoly energia -és időbefektetés szükséges.

Az Én vagyok a te embered azt a lehetőséget kínálja, hogy egy humanoid robot formájában kompromisszumok és bonyodalmak nélkül megkaphassuk életünk párját – csak be kell nyújtanunk, mik az igényeink. A felvetés egyszerre lehet ijesztő és roppant csábító. Alma-t (Maren Eggert) felkérik, hogy 3 héten keresztül teszteljen egy humanoid robotot, Tomot (Dan Stevens), amelyet az igényei szerint állítottak össze. Alma az első pillanattól kezdve kizártnak tartja, hogy a mesterséges intelligencia helyettesíthet bármiféle emberi kapcsolatot. Ám szép lassan szembesülünk azzal, hogy

ha valaki bár nem ember, de csupa emberi jellemvonással van felruházva – ráadásul kívül-belül a saját prioritásaink szerint összerakva –, akkor nagyon nehéz tartanunk magunkat ahhoz a tényhez, hogy mindez csak illúzió.

Ez a film alapgondolata. Ugyanakkor az okosan és cseppet sem didaktikusan feltett kérdései még azoknak is árnyalják a véleményét, de legalábbis elgondolkodtatják a kérdésről, akik megingathatatlannak bizonyultak a film megtekintése előtt. Az Én vagyok a te embered ugyanis azokról is beszél, akiknek a szerelmi élete mindig sivár volt, akik sosem voltak szeretve, akik már úgy érzik, nincsenek lehetőségeik. Számukra egy ilyen humanoid robot azt jelenti, hogy legalább az illúzióját megkaphatják annak, milyen szeretve lenni. De ezáltal ismét egy újabb nehézségbe ütközünk, amely etikai dilemmaként fogalmazódik meg: kiknek lehetne joga a robotokhoz? Valóban elfogadható opció lehet az, hogy humanoid robotokat rendelünk az igazi, ezáltal persze nem személyre szabott emberekkel való ismerkedés helyett annak érdekében, hogy – ugyan kvázi hazugságban élve –, zökkenőmentes szerelmi életet éljünk? Emellé csavarként még azt a kérdést is felveti a film, hogy valóban minden robotból hiányzik-e az érzelem.

Az egyik legismertebb film hasonló a témában a Spike Jonze rendezte Her. A filmben Theodore (Joacquin Phoenix) egy személyre szabott operációs rendszerbe szeret bele, és kapcsolatuk sokáig idillinek tűnik – hiszen az valóban Theodore igényeihez van programozva. Azonban mindennek hátterében megbújik az, hogy Theodore képtelen hús-vér nővel kapcsolatot kialakítani. Letölt tehát egy Samantha nevű operációs rendszert, akivel olyan boldog, mint még soha, ám idővel éppen ebből adódnak a gondok: a folyamatos kijózanodás, ahogyan Theodore-ból, mint minden emberből,

legyen bármennyire magányos farkas is, előbújik a vágy, hogy ez a „valaki” kizárólag őt szeresse, hogy hozzáérhessen, hogy bemutathassa a családjának és barátainak.

A mesterséges intelligencia nyújtotta – egyébként hihetetlen és csodálatos – technológiai lehetőségek által személyre szabott partner és zökkenőmentes kapcsolat bármennyire is kecsegtető tehát, de akkoris: illúzió.