Pong Dzsunho megszállott filmes. Na nem abban az értelemben véve, mint néhány kollégája akik bizonyos körülményekhez ragaszkodnak a filmjeik forgatásai során, például csak minimális CGI-t használnak, ha tehetik, hanem inkább abból a szempontból nézve, hogy a rendező ugyanazon témára már a sokadik filmjét készíti el. Ez persze kicsit sem veszélytelen vállalkozás, mivel bármennyire is legyen a választott téma szerteágazó ezernyi pontból körül járható, fennáll a veszélye, hogy az alkotó belefut az önismétlésbe.

Dzsunho esetében a világunkat alapjaiban meghatározó és az életünk legapróbb szegleteit is átjáró  kapitalizmus sötét oldalait láthattuk már mindenféle szemszögből megvizsgálva, ám a legújabb rendezésében a Mickey 17-ben sincs ez másként. Noha ezúttal meglepő módon csavart egyet a bejáratott formuláján, ami az Élősködők után egészen meglepő végeredményt hozott. Na nem arról lenne szó, hogy a Mickey 17 ne lenne egy ízig-vérig Pong Dzsunho mozi annak minden egyes jól felismerhető ismertetőjegyével együtt.  

Robert Pattinson azaz Mickey egy tipikus lúzer, aki hiába próbálja valahogy egyenesbe hozni a kissé kisiklott életét az éppen a totális összeomlás felé száguldó kis sárgolyónkon, ez valahogy nem igazán jön össze neki. Azonban adódik egy olyan munkalehetőség amellyel végre megpattanhat a szebb napokat is megélt glóbuszról, igen ám, de eme munka pont azért ennyire elérhető, mivel a kutya sem szeretné elvégezni. Az “eldobhatók”-nak becézett munkakör ugyanis nem másból áll, minthogy az alanyt mindenféle bizarr küldetéssel bízták meg, aminek a végén az illető az esetek jókora százalékában életét veszti. Számára viszont ez még nem jelenti game overt, ugyanis ilyenkor a tudósok a korábban letöltött emlékeit minden egyes alkalommal feltöltik egy frissen nyomtatott testbe, hogy minden kezdődhessen ismét elölről.

Ennek az örök körforgásnak a miben létén persze idővel Mickey is elkezd töprengeni, miközben az épp szám szerint tizenhetedik Mickey variáns beletörődik abba, hogy bizony megint ott fogja hagyni a fogát. A biztosnak vélt újbóli elhalálozás azonban végül nem következik be, ami aztán egy olyan láncreakciónak beillő lavinát indít el, amit aztán nem egy hanem rögtön két Mickey-nek kell megoldania. Vagyis hát míg az egyik Mickey 18 legszívesebben porig égetne mindent maga körül, addig a 17-es változat inkább szép csendben meghúzná magát, nehogy aztán a vezetőség mindkettejüket törölje amiért egyszerre kettő van belőlük. 

Az említett vezetőséget lényegében egy személyben megtestesítő Mark Ruffalo ismét parádés alakítást nyújt az exhibicionista, ám meglehetősen kevés gógyival megáldott Kenneth Marshall szerepében, aki történetesen egy bukott földi politikusi pályát maga mögött hagyva vágyott inkább a csillagok közé. Marshall karakterében egyébként nem is a gyermeki ostobasága a legfélelmetesebb, hanem hogy mint archetípus, milyen tökéletes, szinte hibátlan illusztrációként testesíti meg mindazt a visszataszító gőgöt, amit egy semmirekellő vezetőtől vagy épp politikustól már megszokhattunk a mindennapokban. Mindazonáltal mégsem egy Pong Dzsunho filmről beszélnénk, ha a rendező nem volna képes még egy ennyire rühellni való figurát, még ha csak nagyon rövid időre is, de azonosulhatóvá tenni. 

Pattinson alakítását sem érheti semmiféle panasz, mivel Mickey 17 és Mickey 18 két annyira az emberi személyiségjegyek spektrumának legvégén található figurák, hogy szinte elég rájuk nézni és már messziről megmondja róluk az ember, hogy ezek ketten lehet a megszólalásig hasonlítanak egymásra, de azon kívül amúgy nem sok közük van egymáshoz. Azt az egy tulajdonságukat leszámítva, hogy mindketten foggal körömmel ragaszkodnak az úgynevezett “életükhöz”. Pong Dzsunho legújabb kapitalizmus kritikája szokatlan filmélmény, hiszen a felszínen nem tűnik többnek egy újabb jól sikerült szatíránál, ám valójában a mélyére tekintve egy igencsak komoly, életigenlő szellemiséggel feltöltött egzisztenciális dráma lapul. Ám ahogyan azt a Mickeyk vagy általában az emberekkel kapcsolatban is már annyiszor megtapasztaltuk: Sose ítéljünk meg valakit a borítója alapján. Elvégre sosem tudhatjuk mi lapul benne valójában.