A népvándorlás és a migráció napjaink egyik legkényesebb és leginkább sürgető problémája, melyet politikusok, szakemberek és civilek egyaránt vegyesen értékelnek, más és más szempontok alapján. Egyesek az embertársaink iránti megértést és türelmet helyezik előtérbe, mások a rideg realitást és az óvatosságot, de sajnos sokszor szélsőséges vélemények is akadnak, mind bal, mind jobb oldalról. Miközben a migránsok az életveszély elől és/vagy a jobb élet reményében indulnak Nyugat-Európa felé, addig a kormányok is különböző hatékonyságú és vitatott módszerekkel igyekeznek szűrni vagy feltartani a hatalmas tömegeket, mint határzár, kerítés, határvadászok stb.  Nem tisztem, hogy a migrációt, mint biztonságpolitikai szakértő értékeljem, ezt meghagyom a nálam milliószor képzettebb Nógrádi Györgynek.
Van azonban egy film, ami folyamatosan kattogott az agyamban valahányszor a híradásokat néztem, illetve valahányszor a Keleti pályaudvar környékén jártam. Ez a film ugyanis most aktuálisabb, mint valaha…egy film, amely bemutatja, mi van, ha már a határzár sem működik…Igaz, itt a migránsok nem valamely távoli országból jönnek…Annál sokkal, sokkal messzebbről!

A District 9, avagy A 9-es körzet még 2009-ben készült, tehát jóval a 2015-ös migránsválság előtt. Rendezője, Neil Blomkamp eredetileg a Halo című videójáték filmes adaptációján dolgozott Peter Jackson-nal, a Gyűrűk ura-trilógia atyjával. A közös munka viszont teljesen másféle fordulatot vett. Blomkamp lényegében egy saját korábbi rövidfilmjét, az Alive in Joberg-et dolgozta át egész estés mozivá (a rövidfilmben a District 9 későbbi főszereplője, Sharlto Copley is feltűnik). Az alkotás hamar megtalálta helyét a sci-fi klasszikusok között, és Blomkamp azóta is próbálkozik a siker megismétlésén, eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A District 9 története szerint a Dél-afrikai Köztársaság nagyvárosába, Johannesburgba egy földönkívüli anyahajó érkezik, fedélzetén rák külsejű földönkívüli migránsokkal, akik betegen és rendkívül rossz állapotban vészelték át a hosszú utazást. Azt pontosan nem lehet tudni, miért kényszerültek elhagyni bolygójukat, talán afféle galaktikus menekülteknek számítanak. Az emberek hamar egy elkülönített körzetbe (gettóba) zárják a lényeket, ahol kriminális állapotok uralkodnak. A rákok (a film szerint ez afféle non-PC elnevezés) gyakorlatilag a szemétdombokon kotorászva élnek, életmódjukkal és eltérő kultúrájukkal pedig az emberi faj nemtetszését is kivívják, így a már milliósra duzzadt 9-es körzetet fel kell számolni és lakóit máshová költöztetni. A művelet végrehajtásával Wikus van de Merwe-t bízzák meg, akinek alá kell íratnia az áttelepítési okmányokat a migránsokkal (értsd, az is jó, ha dühükben rácsapnak a papírra). Wikus azonban kénytelen átértékelni a helyzetet, amikor egy baleset következtében kezdi jobban átérezni a migránsok sorsát és egykori kollégái esküdt ellenséggé válnak…
A film cselekményének központja nem véletlenül lett Dél-Afrika és Johannesburg (és nem mondjuk New York vagy Washington), elég csak az 1994-ig tartó fajgyűlölő apartheid rendszerre gondolni, melyben a feketék alárendelt pozíciót kaptak a fehér elittel szemben (Eddy Grant is megmondta: „Gimme Hope Joanna„). A fajgyűlöletet azonban a District 9 esetében szószerint kell értenünk, hisz a rákok ténylegesen más fajhoz tartoznak, akiket fehérek és feketék egyaránt gyűlölnek (mivel bolygónkon csupán egy emberi faj, a Homo sapiens sapiens létezik, így valódi FAJgyűlöletről hülyeség lenne beszélni). Blomkamp kegyetlen dokumentarista elbeszélés-módjával is sokkol minket. A film elején dokumentumfilm-szerű felvezetést kapunk a problémáról; interjúkat szakértőkkel vagy éppen az utca emberével, visszaemlékezéseket és házivideókat. Az egyik megszólaló például egy fekete lány, aki megemlíti, hogy azt a pénzt, amit a kormány a 9-es körzetre fordít, azt akár az emberekre is költhetnék, hisz a körzeten kívül is általános a nyomor és a szegénység.
Lényegében azt látjuk, amit a TV híradások is közölnek velünk; a borzalmas körülmények hatására állatiasan viselkedő lények és az ezt megelégelő és erőszakos megoldásokat sem megvető emberek konfliktusát (ami néha talán olyan, mint általános alsóban a „ki kezdte?” illetve a „tyúk vagy a tojás” kérdése). Itt viszont a helyzet egy filmhez méltóan felnagyított és eltúlzott; a rákok-bár értelemmel és érzelmekkel bíró lények-ténylegesen más kultúrát képviselnek, mint az emberek, nemcsak abban különböznek tőlünk, hogy más istenhez fohászkodnak, más kajákat esznek vagy más a munkamoráljuk. A viselkedésük sokszor tényleg állatiasnak tűnik, de az emberek bánásmódja is hihetetlenül kegyetlen velük szemben. Azokat a cselekedeteket viszont, amit a filmbéli emberek elkövetnek a rákokkal, mi emberek egymással követtük el történelmünk során. Elég csak az indiánok kiirtására, a II. világháború borzalmaira, a náci és szovjet haláltáborokra, valamint az afrikai törzsi háborúkra gondolni, és hamar beláthatjuk, hogy Vörösmartynak bizony igaza volt: „az emberfaj sárkányfog vetemény„.
A District 9-ban az idegenekkel szembeni erőszak hátterében a fegyverkezés is komoly szereppel bír. A migránsok fegyverei ugyanis sokkal jobbak bármilyen ember alkotta gyilkolóeszköznél, de működésük az idegenek DNS-éhez kötött, emberi kézben hatástalanok. A fegyverfejlesztők ezért kegyetlen orvosi-kísérletek keretében kínozzák a rákokat, míg a nigériai bűnözők afféle babonaként egyszerűen elfogyasztják a megölt idegeneket, mivel azt hiszik, hogy bűvös erejük így beléjük száll (a filmet emiatt Nigériában betiltották). Az aztékokat és az inkákat még az aranyért ölték, az idegeneket már a legújabb fegyverekért; ez a XXI. századi El Dorado (és akkor a szexrabszolgaságról még nem is beszéltem).
A 9-es körzetben nem csupán az illegálisan felhalmozott fegyverek végett tartanak állandó razziákat, hanem azért is, hogy a népesség féken tartása végett megakadályozzák a rákok utódlását, ilyenkor a tojásaikat egyszerűen megsemmisítik (ennek ellenére rengeteg rákgyermek él a táborban).
A District 9 nem lesz a gyenge idegzetű nézők kedvence. Gyomorforgató jelenetek sokasága, rengeteg vér és rideg látványvilág gondoskodik arról, hogy ne csak a történetet, de a vizuális elemeket se felejtsük el egyhamar. A látvány már csak azért is elképesztő, mert Blomkamp-nek és csapatának mindössze 35 millió dollárból kellett gazdálkodnia, ami hollywoodi mércével mérve nem egy igazán nagy összeg. Ennek ellenére sem a rákok külsejére, sem az anyahajóra, sem az akciójelenetekre, sem a díszletre nem lehet semmi panaszunk.
Ami talán mégis némi mosolyt csalhat a nézők arcára, az az emberek és a rákok közötti kommunikáció; akárcsak C3PO-nak vagy Chewbaccának a Star Warsban, úgy a rákoknak sem okoz gondot, hogy vartyogó beszédüket megértessék az emberekkel-vajon milyen lehet egy nyelvvizsga rákul? A rákok kattogó hangját egyébként tökök dörzsölésével állították elő!
A District 9 tehát elképesztő görbetükröt tart korunk civilizáltnak mondott társadalmai számára, mind a bürokratáknak, mind az úgymond őslakos népességnek, de talán még picit a migránsoknak is. Ne várja persze senki azt, hogy komoly mélységi szociológiai vagy biztonságpolitikai  fejtegetéséket fog hallani, vagy hogy Blomkamp majd választ ad nekünk a migráns-problémára (a film például nem igazán foglalkozik a terrorveszély kérdéskörével, holott ez egy, a témához kapcsolódó komoly problémakör). A District 9 egy dokumentarista akciómozi, amely nem válaszokat ad, inkább kérdéseket vet fel, mégpedig olyan kérdéseket, amelyekre valószínűleg sohasem fog kielégítő válasz születni. Ettől igazán nyomasztó…