A 2020-as Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál utolsó napján, november 29-én az elmúlt évek portugál animációs rövidfilmjei kerültek főszerepbe – olyan elismert alkotások, amelyek szép számmal zsebeltek be fesztiváldíjakat. Ráadásul el vagyunk kényeztetve, ugyanis ezek egy része már online (és legálisan) is megtekinthető.

A Portugál fókusz elnevezésű rövidfilm-válogatás összes alkotásának középpontjában más-más téma állt, az viszont feltűnő, hogy az animációk túlnyomó többsége zord hangulatú. Ehhez az alaphangot rögtön megadta a „gyűjtemény” nyitófilmje, a 2016-os It would piss me off to die so Yoooooung…. (Cheatre-me-ia Morrer tão Jovem), Filipe Abranches rendezésében. Háborút bemutató filmje letaglózó és sokkoló, elképesztően érzékletes, képi világa torokszorító, bizarr, tele groteszk elemekkel, hogy mindezzel érzékeltesse a háborúk szürrealitását.

Szereplőin egytől-egyig gázmaszkot látunk, ami mögött az ember olykor halálfejjé, csontvázzá változik.

Abranches animációja borzongató és hidegrázós élmény, tele kegyetlen asszociációkkal. A rövidfilm animációs technikája egyfelől elidegenítő hatást kelt, miközben mégis csontig hatolóan érzékeljük benne a groteszk tragikumot, ami az első pillanattól az utolsóig áthatja – mindezt egyetlen szó elhangzása nélkül.

A Portugál fókusz tehát rögtön beledobott minket a mélyvízbe, és a következő alkotás sem babusgatta a lelket: a 2012-es Kali, the little Vampire (Kali, O Pequeno Vampiro, Regina Pessoa rendezésében) egy vámpírgyerek életének viszontagságait mutatja be. Egy olyan gyerekét, aki csak árnyékban élhet, és akivel a többi gyerek nem akar játszani. Kali történetéből azonban nem lesz amerikai sikertörténet, rá nem igaz a „bárkiből lehet bármi” állítás: Kali nem tud másmilyen lenni, mint amilyen.

Nagyon próbálkozik, de nem tudja levedleni azt, akinek született.

Regina Pessoa filmjének már a felütése olyan határozottan hozza a lélekölő felhangot, hogy nem is számítunk happy endre, de még csak egy kis aprócska feloldozásra sem. Az összhatás pedig azzal válik igazán zorddá, hogy a színpaletta mindvégig a fekete-fehér skáláján mozog, olykor egy kis vérvöröset megengedve magának.

A Kali, the little Vampire-höz hasonló technikát alkalmazott a 2019-es Uncle Thomas, accounting for the days (Tio Tomás a Contabilidade dos dias) című animáció is, amely szintén Regina Pessoa rendezése, és egy kislány és nagybátyja kapcsolatát mutatja be. A válogatásba Laura Gonçalves (Xá) 2017-es, Drop by Drop (Água Mole) című alkotása is bekerült, amely egy roppant hangulatos fekete-fehér rövidfilm csodálatos zenével, teli szimbólumokkal. Vasco Vá Soot (Fuligem) című filmje egy szintén melankolikus alkotás, amely több idősíkon zajlik: a jelenben a főszereplő férfit felnőttként, egy vonaton ülve látjuk, miközben visszaemlékszik gyerekkorára: emlékeiben meghatározó szerepet töltenek be a sínek és vonatok, amelyek egy feldolgozhatatlan és kitörölhetetlen tragédiával párosulnak.

A súlyos témákkal, sötét hangulatokkal és képi világgal átszőtt rövidfilmek között kivételt egyedül a kissé Amélie-s atmoszférát felidéző, 2015-ös Amélia & Duarte képez (vélhetően a női névválasztás sem véletlen), amely az Alice Guimarães és Mónica Santos rendezőpáros alkotása. Pezsdítő ötletként viszont, bár egy szerelmespár, Amélia és Duarte áll a középpontban, mégis a történet éppen a szakításukkal kezdődik. Mindketten más módszerekkel igyekeznek kitörölni a másikat a fejükből – a férfi az összes létező könyvből kivágja az ’Amélia’ nevet, míg a nő elkészíti az ’Antiduarte’ elixírt. Mindketten bevetnek mindent, hogy kiöljék magukból a másik iránti gyűlöletet, haragot, szomorúságot, emlékeket, vágyat és szerelmet. Mígnem, mire eljutnak az elfogadás szakaszába, egy napon váratlanul újra találkoznak, és végre méltó módon, szépen tudják lezárni a kapcsolatukat –

amelynek történetét egy raktáros őrzi egy dobozban az ’Amores perdidos’, azaz elfeledett szerelmek nevű raktárban.

Az Amélia & Duarte egy bájos, cukormázas történet, annak ellenére is, hogy nem egy kapcsolatot, sőt, épp ellenkezőleg: egy szakítást mutat be, illetve annak méltó befejezését. Külön pluszpont, hogy nem jött össze a két főhős újra, mégis happy endet kaptunk, ráadásul egy sokkal érettebb, reálisabb happy endet. Akkor mégis mire értendő az említett báj és cukormáz? Elsősorban a kivitelezésre. Alice Guimarães és Mónica Santos mindössze nyolc perces rövidfilmje alkalmaz animációt és élőszereplős elemeket is (Amélia és Duarte is ide tartozik, és a díszletek nagy része sem animációs), élénk, a szó jó értelmében harsány, ötletes vizuális megoldásokat és technikákat, humorosan túlzó drámai elemeket, és olyan zenét, amit meghallva rögtön olvadozni kezd a szívünk – az összhatás pedig szívmelengető, felemelő és mesés.

A Portugál fókusz válogatásában van azonban egy olyan darab, ami számomra leginkább kiemelkedik a gyűjtemény összes többi tagja közül. Ez pedig Paulo Patrício animációs dokumentumfilmje, a Surpresa (Surprise), ami lényegében a műfaj összes rangos fesztiválját bejárta és a legtöbbről győztesként távozott.

A rövidfilmben egy anya és hároméves, veserákkal diagnosztizált lánya beszélget, nem előre megírt szöveg alapján, hanem teljesen spontán, őszintén.

A rendező ezt a hangfelvételt használja fel a film elejétől a végéig, és a rendkívül különleges illusztráció is, amely leginkább a vízfestékhez hasonlítható, teljes egészében utólag, az elhangzottak alapján készült. A kislány gyerekszáj-jelleggel, őszintén, olykor nevetve, olykor kicsit csendesebben mesél a tapasztalatairól, élményeiről, küzdelmeiről, hogy mit szeret a kórházakban (mert bizony ilyen is van) és mit nem; egyedül csak akkor nem akar beszélni, miután egy nevet (vélhetően a kislány egy kórházban megismert barátjának nevét) említ az anya – ám ekkor szép lassan néhány kék csepp jelenik meg a „rajzfelületen”, finom utalásként a válaszra.

A Surpresa bepillantást enged abba, hogy mit él át a kislány, és mindezt a gyerekszájra oly jellemző őszinteséggel és élénkséggel adja át. A film mindvégig gyönyörű és szívhez szóló, mégis talán a legmeghatóbb, mikor az anya megkérdezi a gyerekétől: „boldog vagy?” A kislány pedig a legnagyobb természetességgel válaszolja: „persze, hogy boldog vagyok, mert itt vagy velem.”