Nincs mit tenni, nyakunkon az Oscar-gála. Mindenkinek megvan a véleménye, hogy szerinte melyik alkotásnak kellene nyernie a legjobb film kategóriájában, azonban már jóval kevesebben beszélnek az animációs jelöltekről. Ma megnézzük a 2019-es animációs filmjelölteket, és megbeszéljük melyik érdemli meg szerintünk az aranyszobrocskát. 

Keresem a testemet

A Netflix híres arról, hogy az animáció terén sem csak a begyakorolt, biztos profitot termelő műfajokat választja a következő rajzfilmje megvalósításánál. Ugyanúgy igaz ez a Keresem a testemetre is, ami az animációs technikája mellett a történetmesélésében is rendkívül ambicózus. És nem azért, mert valami valami óriási dolgot akarna mondani nyálcsorgató vizuállal – egy nagyon realisztikus történetet mesél el finom pontossággal, annak ellenére hogy a szinopszis elolvasása után másra következtethetnénk.

A sztori ugyanis két téren fut – egyrészt láthatjuk egy árva tinédszer, Naoufel jelenét, ahogy megpróbál kitörni a boldogtalan, szürke életéből. Másrészt rejtélyesen nyomon követjük a francia fiú egyik kezének történetét is, ahogy megpróbál egyesülni Naoufel-lel. A kissé abszurdnak ható történet remekül van felépítve a szemünk előtt, ugyanis a két szál együtt rakja össze Naoufel  életének jeleneteit. Rendkívül halványan írja körül a főhősünket és a múltjából származó sebeit, miközben nagyon fontos szerepet szán annak is, hogy miképp tud továbblépni az ember a legsötétebb mélypontjain. Egy jó animációs filmnél mindig összefügg a látványvilág és a mondanivaló. A Keresem a testemet kinézete pedig a történetével együtt egyáltalán nem közönséges. Rendkívül realisztikus és hihető, ám mégis jogosan használja az animáció eszközét – ugyanis jó pár helyen sokkal szubjektívebb képet képes megjeleníteni így, mint amire élőszereplős film képes lenne. A végleges filmben látható látványt a 3D és a 2D példamutatóan ízléses összevegyítésével érték el, amiből független animációs filmek jogosan tanulhatnának. Azt is megmutatja, hogy kevesebb pénzből is lehet remek 3D-s rajzfilmet csinálni, nem muszáj mindig a nagyon lebutított árnyékokkal játszó cell-shadingre, vagy a sima formákkal játszó, stilizált 3D-s animációra hagyatkozni (realisztikusabb hatást egyértelműen kevés független stúdió próbál elérni megfelelő büdzsé híján).

Hozzá nem értő fotelkritikusok „oscar-bait-nek” is hívhatnák az alkotást, ám szerintem a listából ez a film minden tekintetből megérdemli az aranyszobrocskát. Független animációs film, kemény mondanivalóval, újító animációs technikával és remek látvánnyal. Mi kell ennél több? Az Akadémia ugyan ritkán jutalmaz meg felnőtteknek szóló animációs filmeket, azért még reménykedni lehet. 

Toy Story 4

Ideje visszatérnünk a valóságba, ugyanis a „változatosság kedvéért” idén is jelölést kapott egy Pixar-film az animációs kategóriában. Félreértés ne essék, én, sok más emberrel ellentétben nem utálom a Toy Story legújabb részét, hisz szerintem csoda hogy még a negyedik rész után is képes új dolgokat mondani a sorozat arról, hogy mit jelent játéknak lenni ebben a világban. Még akkor is, ha már az előző részekből a negyedik fejezet tanulsága is körbe lett kissé járva. Az új karakterek – bár nem érnek fel a sorozat klasszikusaihoz – színfoltok ebben a filmben is; valamint a történet is tartogat magában fordulatokat.

Bármennyire is feleslegesnek tűnhetett a folytatás, ez a rész most végképp lezárta a Toy Story sorozatot. Azonban a Pixar történetmesélésben már régen árnyéka önmagának. A gyenge franchise-építésük mellett az új ötleteik sem kifejezetten újak (Coco, The good dinosaur, Brave). Az utóbbi 10 évük legjobb terméke az Agymanók, azonban ezenkívül nem tudnék filmet megemlíteni, ami a régi Pixar úttörő munkásságára emlékeztetett volna, és úgy látszik ez egyelőre a jövőben sem fog megváltozni.

Pontosan emiatt a Toy Story nem érdemli meg az Oscar-díjat. Ez a kategória mindig az újításról szólt, amit a Pixarnak az utóbbi években nem igazán sikerült végbevinnie. És bár mindig kivételezettek voltak az Akadémiánál a filmjeik, ez esetben bármelyik animációnak érdemesebb odaadni a díjat. 

Hiányzó láncszem

A Laika az utóbbi évek egyik feltörekvő független stúdiója, akik kizárólag (az egész estés filmekben) keveset használt stop-motion technikát alkalmazzák a filmjeiknél. Témáikban és látványvilágukban mind különböznek a alkotásaik, azonban színvonaluk nagyrészt egy szinten áll – többé-kevésbé mindegyiket tudom ajánlani. Szintén megegyeznek abban, hogy az animációs filmek rengetegéből kitörve egy komolyabb, szürkébb világot tárnak a gyerekek elé, és a történetmesélésükben is mindig valami újat próbálnak megfogni.

Na ez mondjuk nem igaz a legújabb filmjükre, a Hiányzó láncszemre, ugyanis az a jóval szélesebb közönség eléréséért sokkal könnyebbre veszi a hangsúlyt, és mind a karaktereit, mind a történetét nézve bejáratott sémákra épít. Ezek ellenére remek kis film, el is mondom, hogy miért.Egyrészt a legfontosabb eleme maga az animáiós technikája, a stop-motion (a fentebbi linkre kattintva elolvashatjátok, hogy miképp működik, és miért nem nem használják ma sokat ezt a módszert). Hihetetlen időt és energiát emészt fel ez a módszer, és szerencsére meg is látszik a végeredményen – a karakterek ugyanis rendkívül folyékonyan mozognak, ám mégis érzékelhető náluk egy enyhe szaggatottság, ami igazán különleges hatást ér el. Valamint majdnem minden amit a vásznon látsz tényleg létezik a valóságban is – és 3D sosem lesz képes ennyire átadni így textilek, fa vagy bőr anyagát, ami a környezetet vagy a karaktereket alkotja.

Ez mind csak hozzáad a látványvilágához, ami minden kétséget kizáróan az utóbbi tíz év egyik legjobban kinéző animációs filmje. A hátterek, a szereplők, a kis tárgyak a szobában mind gyönyörűen meg vannak tervezve, és összességében egy igazán különleges összképet adnak. Magam részéről egy-egy képet legszívesebben percekig néznék, de csak kapkodom a fejemet folyamatosan, hisz a film villámgyorsan váltogatja a leggyönyörűbb képeket. Nem számít, hogy a történetet már láttuk innen-onnan, hisz a látványvilág bőven elnyom mindent. Az előbb felsoroltakért szerintem mindenképpen megérdemli az Oscar-díjat, hisz igazán meg kéne már jutalmazni a Laika fáradalmait, hogy életben tartsanak egy műfajt, amit mások halálra ítéltek.

Így neveld a sárkányodat 3.

Egy újabb nagyköltségvetésű franchise-film van a listánkon, amit én egyenlő értékűnek tartok a Toy Story-val. Az így neveld a sárkányodat tudta mikor kell lezárni ezt a szériát, és remekül is tette mindezt, ám ezen kívül nem nagyon rak le új kártyákat az asztalra. Ebbe az utolsó, néhány ponton feleslegesnek érződő részben elvarr minden szálat és érzelmesen elbúcsúzik a karaktereitől. Magában aligha tartogat értékeket a nézők számára, azonban a filmsorozat tekintetéből mindenképp érdemes megnézni. A középszerű történetén kívül a látványvilága sem újító, hanem pont az, amit elvárunk egy ilyen kategóriájú filmtől. Semmiképp sem rossz film, de ebben a mezőnyben aligha érdemli meg az Oscar-díjat. 

Klaus

Elérkeztünk utolsó filmünkhöz, ami remélhetőleg nem az utolsó kézzel animált egész estés rajzfilm lesz az elkövetkezendő években. Ugyanis ahogy a temérdek promóciós anyag is mondja, a Klaus a 3D-s hatása ellenére teljes egészben 2D-ben van elkészítve. Na de mielőtt illúzióink támadnának, a film nem a klasszikus, „minden részlet kézzel van megrajzolva” taktikát alkalmazza, mint teszemazt egy Ghibli-film. A tényleg rengeteg manuálisan elkészített jelenet mellett jó pár erősen fel van javítva vagy kiegészítve különböző digitális technikák alkalmazásával. Egyes mozgásciklusok gépek által vannak kiszámítva, mások utólagosan át vannak alakítva, hogy a karakterek folyamatosabban mozogjanak.

Véletlenszerű textúraváltogatást is alkalmaz a kiszínezésnél, és még ki tudja mennyi műhelytitkot tudnak, amit nekünk el se árultak. A klasszikus, érezhető kétdimenziós hatás így kissé elveszik a filmben, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem látszik meg a temérdek hónapnyi munka, amit az animátorok belefektettek a filmbe. Aligha találkozunk hasonlóan kinéző rajzfilmmel manapság, de bár tennénk.
Gyönyörű mesét kapunk rendkívül játékos animációval és élénk színekkel, ami rendkívül fontos egy gyerekeknek készült rajzfilmnél. És bár történetmesélésében nem próbál új alagutat ásni az animációs filmek világában, nem igazán tudok róla rosszat mondani. Egy eddig nem látott történetet kapunk már sokat látott archetípusokkal és kiszámítható fordulatokkal; ám ez aligha számít amikor egy film úgy néz ki mint a Klaus.

Ha én személy szerint nem is neki adnám az Oscar, akkor is teljes mértékben megérdemli, ugyanis hasonlóan mint a Hiányzó láncszemnél, itt is jelentősen inspirálna más stúdiókat, hogy ebben az animációs alműfajban készítsenek filmeket, és ne csak a kizárólag agyontaposott ösvényen közlekedjenek. 

Innentől már csak az Oscar-gála van hátra: izguljunk hát együtt a kedvencünkért, és reménykedjünk hogy most is engedi az Akadémia a független filmek előretörését.