A megosztó alkotások egyre nagyobb trenddé válnak napjainkban. Ez nagyrészben a „rossz reklám is reklám” felfogás legitimációjának köszönhető, ami teret enged a (valamilyen szempontból) rossz művek felfutásának, közismertté, sőt értékeltté válnak sok esetben. Emellett viszont van egy olyan szüleménye is, hogy nem kommersz, kevésbé befogadható tartalmú, esetleg csupán bizonyos rétegeknek eladható, költői vizualitással rendelkező filmek is megjelenhetnek. Sajnos az anyám! csak ilyen szeretne lenni.

Darren Aronofsky 2014-ben bekerült egy hullámvölgybe a Noéval, de mivel előtte letette az asztalra a Rekviem egy álomért, A forrás és a Fekete hattyú című filmeket, az anyám! kapcsán még élhettek volna pozitív prekoncepciók – egészen a kritikai fogadtatásig. A Velencei Filmfesztiválon a mozi végeztével kifújolták, a CinemaScore a legrosszabb, F osztályzatot adta neki, amivel összesen 19 egész estés film rendelkezik, a Rotten Tomatoes-on azonban 68%-ot kapott a kritikusoktól, ami egy relatíve jó értékelésnek számít. Röviden: megosztó film készült, olyannyira, hogy a szkript elolvasása után a 20th Centrury Fox vissza is dobta, a nagy stúdiók közül egyedül a Paramount pályázott rá, és a szárnyai alatt meg is jelent.

A felsorakoztatott sztárgárdára gondolva akár egészen irreálisnak is tűnhet a kétes fogadtatás, az előzetest megtekintve már lehet sejtésünk az értékelések okára, igazán viszont csak a film megtekintésével értjük meg. Az alaptörténet relatíve egyszerű, adott egy fiatal házaspár (Jennifer Lawrence és Javier Bardem), akik egy, a semmi közepén levő házban élnek, a férfi próbálja újra felfuttatni írói karrierjét, a nő pedig a renováláson dolgozik. Ennek tesz keresztbe Ed Harris karaktere, aki váratlanul betoppan a házba, majd a dolgok egyre kaotikusabbá válnak. Ezek alapján akár a The Guest című filmről is beszélhetnénk, de az anyám!-hoz társul Aronofsky „művészi víziója”, okos filmművészeti megoldásokat alkalmazva, szimbolikus tartalommal, egyéni látványvilággal megtöltve építette fel az alkotást, de túlzottan csillogtatni akarta „látnoki rendezői képességeit”.

Néhány aspektusa a filmnek tagadhatatlanul jó, és köztük van a színészi játék. A már említett három szereplő mellett láthatjuk Michelle Pfeifert, Domnhall Gleessont (és testvérét), Tina Feyt, akik mindannyian hozták a tőlük megszokott szintet, sőt ha a cselekmény komplexitását nézzük, meg is ugorták azt, hiszen nemcsak jól játszották el karaktereiket, de azoknak valódi jelentését és szimbolikáját átadták az audiovizuális közléskultúra és filmes közeg elvárásainak megfelelően. Leginkább mégis Jennifer Lawrence kiemelendő, aki olyannyira beleélte magát a forgatásba és azonosult a szerepével, hogy az egyik jelenetnél a készítés során elkezdett hiperventillálni. (Ha szkeptikus szemmel nézem, ez egyfajta PR-fogásnak is tekinthető lenne – anélkül, hogy fals információnak tekinteném – ettől függetlenül árulkodik egy művészi elhivatottságról, amit alkotástól függetlenül tudok értékelni.)

A színészet mellett muszáj megemlíteni, hogy egy erősen megkomponált alkotásról beszélünk, a szó legjobb értelmében. Kiemelkedő a látvány: a fény-árnyék hatásokkal való játék, a díszlettervezésbeli bravúr, az öltözetek összeállítása mind-mind a nyomasztást építik, és ezt bontakoztatja ki a zeneiség hiánya. A filmnek nincs muzikális aláfestése, az aktuális történésekhez kapcsolódó hangokat halljuk csak, emiatt minden lépés, levegővétel, törés, tollvonás hangosabbnak hat, a valóságosság érzetét kelti. Ez összeütközik a látottakkal, amik sok esetben abszurd, olykor kiborító dolgok, egy szürreális érzetté vegyül, és ez teszi a koronát az atmoszférára – a film első harmadában.

Az ezt követő szegmensek kumulatív módon lettek egyre rosszabbak. Az alkotáson még a filmes szimbolika sem mindig segített, annak fő vonala teljes mértékben kiszámítható volt, egyedül az átemelt bibliai elemek tették érdekessé. Ha figyel az ember, felfedezheti Ádám, Éva, Káin, Ábel és maga Isten megvalósulását, amik nagy általánosságban ügyesen lettek átültetve az anyám! univerzumába és színesítik az összképet. Erős koncentrációval és pozitív hozzáállással talán a többi rész sem rombolja ezt le.

A két legzavaróbb tényező a cselekmény monotonitása (konkrét események ismétlődnek hasonló közegben), és a művésziesség túltolása. Utóbbi alatt azt kell elképzelni, mint a Neon démonban: provokatívnak és felkavarónak szánt képsorok, amik sokkal inkább öncélúak és ízléstelenek, a magamutogatást szolgálják. Úgy éreztem, hogy Aronofsky csak amiatt alkalmaz ennyire intenzív vizualitást, hogy megmutassa: ő ezt megteheti. Ez a mondanivaló értékéből is levont – néhány jelenet után inkább éreztem azt, hogy egy darabolós-pornó szintjén mozgó filmet nézek, mint azt, hogy egy művészi társadalomkritikát.

A forgatókönyv struktúrájában is iszonyú nagy hibák vannak, még az önismétlésen kívül is. Nagyjából 1,5 óra után megkezdődik a káosz (és ekkor néztünk rá a teremben a legtöbben az óránkra, hogy meddig tart még – rendkívül túlnyújtott moziról beszélünk, aminek érzete főleg az előbb említett monoton elemeknek is köszönhető), szimbólumok tömkelegét kapjuk (nem túlzok) fél perces váltakozásban, nagyjából 15-20 percen keresztül. Ez egyrészt rettentő rosszul mutat a vásznon, zavaros lesz a filmes látvány, másrészt már azelőtt is megjelenő karaktereket emel ki szerepkörükből és helyezi őket egészen eltérő kontextusba, azaz teljesen inkonzekvens lesz a cselekményszál, összeférhetetlenségérzetet kelt. Arról nem is beszélve, hogy az abszurdumokat (spoileres példa: a ház alagsorában egymást lövő kommandósok és feltehetőleg lázadók) teljes mértékben túltolja, így hiába értjük, hogy mit reprezentálnak, frusztrálóan kizökkentenek, elvesztik hatásukat.

Talán ezt a legfontosabb kiemelni: hiába értjük, nem működik. Sokan azzal érvelnek a film mellett, hogy ha realizáljuk, mi a mögöttes tartalom, és befogadjuk Aronofsky gondolatmenetét, akkor működni fog, mi több, zseniális film lesz belőle, azonban azt számításba kell venni, hogy a gore, bár filmes eszköz, nem filmművészeti eszköz, ezáltal hiába tartalomdús üzenet az, amit közölne az alkotás, a vásznon nem működik. A rendező lényegében saját magának tesz keresztbe folyamatosan azzal, hogy a közölni vágyott üzenetre rákontráz az öncélú és extrém vizualitással, provokálja a nézőt, és ezzel nem önálló gondolatokat ébreszt a legtöbbünkben, hanem frusztrációt. A mondanivaló így maximum másodlagos nézőponttá válik mind a film nézése közben, mind annak értékelésekor. A provokálást a film utolsó negyedórájában viszi igazán túlzásba, és bár erős idegzetem van, a moziból kisétálva még így is rosszul éreztem magam emberek között. És ez nem az a fajta sokk, amit a Rekviem egy álomért után érzünk – sokkal inkább a Szerb film hatására emlékeztethet.

Az anyám! egy bizonyíték és egy elrettentő példa is egyaránt. Tökéletesen bemutatja, hogy a provokatív tartalom nem egyenlő a társadalomkritikával, hiszen el fogja fedni azt, negatív percepcióra ad okot, ami elnyomja a jelentést. Emellett azt is bizonyítja, hogy nem szabad túl sokat markolni egyszerre, nem lehet vászonra vinni minden nagyobb globális problémát, mert egy kaotikus katyvasz lesz belőle, amit nem amiatt nem tudunk sokan értékelni, mert nem rendelkezünk megfelelő ízléssel – egyszerűen csak nem tartjuk a gore-t egy jó nyelvezetnek, amivel ezeket le lehet kommunikálni.