Abban a szerencsében lehet részünk, hogy 2019-ben újra a nagyvásznon láthatjuk a mozitörténelem egyik legnagyobb klasszikusát, Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis most című filmjét, egészen konkrétan annak végső vágását. Ez egy olyan alkalom, amit minden filmrajongónak ajánlott megragadni, és a film megtekintése közben még az is kiderülhet, hogy 2019-ben is aktuális gondolatokkal van átitatva Coppola mester monumentális háborús eposza.

A cselekmény Willard százados (a szerepért saját egészségét is kockára tevő Martin Sheen) titkos küldetését meséli el, melynek célja felkutatni és megölni a minden valószínűség szerint őrült Kurtz ezredest (Marlon Brando). Ez tehát az alapfelállás, amit a világ egyik legismertebb, és legelismertebb filmjéről írva talán felesleges is volt ismertetnem. Különösen azért, mert a történet kifejezetten lassú, az alapfelállásban sok különös nincs, nem emiatt lett maradandó ez az alkotás oly sok ember szemében. De természetesen van több más szempont, amik szerint az Apokalipszis most egyértelműen kimagasló.

Az első és legkevesebbet méltatott ezek közül talán az operatőri munka. Vittorio Storaro operatőr a Fülöp-szigetek helyszíneinek minden szépségét és a háború borzasztó, mégis valami bizarr és őrjítő módon lenyűgöző arcát egyaránt remekül jeleníti meg. A film képi világával egy olyan hangulatot teremt, ami egyfelől nem ereszt el a film elsőtől az utolsó percéig, és ijesztően közel hozza nézőjéhez az őrületet. Ennek a hangulatnak a fenntartásához a zseniális zene is hozzájárul, a Wagner Valkűrök lovaglásával aláfestett helikopter-támadás jeleneteinek a valaha készült legjobb jelenetek közt a helye.

Az eddig leírt szuperlatívuszok a színészekre is vonatkoznak. Martin Sheen küzdelme a saját belső démonaival végig átélhető, Robert Duvall Kilgore alezredese a filmvásznon valaha megjelenő legkarakteresebb és legkarizmatikusabb megalomániás őrültjeinek egyike. Marlon Brando talán mégis felülmúlja még Duvall-t is. Brando ebben a filmben szinte már nem fantasztikus színészi teljesítményt nyújt, hanem átlényegül a háború traumáiba belerokkant Kurtz ezredessé. Az ezredesnek pedig van egy nyugtalanító tulajdonsága: kicsit olyan, mintha igaza lenne, mintha az egyetlen járható út Vietnám háborújának értelmetlensége után csak a tébolyba vezethetne. 

Ezzel pedig el is értünk oda, ami a film esszenciáját adja: az emberi természet árnyoldalának bemutatásához. Az Apokalipszis most legnagyobb előnye talán az, hogy minden más alkotásnál közelebb hozza nézőjéhez a háború irracionális természetét. Vietnám egyszerűen olyan volt, hogy nem lehetett ép ésszel felfogni az ott tapasztaltakat. A hatalmas amerikai katonai gépezet részeként a háborúba érkező kiskatona az elején még talán hisz abban, hogy van egy értelmes és következetes cél, amit a sereg követ, és amit követve talán az ő cselekedeteinek is lesz értelme. A háború valóságával szembesülve azonban senki nem tehet mást, mint feladja ezt a naiv nézeteit, és ahogyan tud, úgy menekül vissza, bármi módon a biztonságos hétköznapokba. Ha ugyan megvannak még számára azok a hétköznapok.

A legnyugtalanítóbb viszont az, hogy milyen mértékben tud azonosulni a vietnámi háborút megjárt katonák céltalanságával és reményvesztettségével a mai kor embere is. Mert közülünk is sokan vannak, akik semmilyen eszmében nem tudunk már őszintén hinni, akik küzdenek a világ működése és a józan ész között feszülő ellentmondások feloldásával; és akik valamilyen nagy, átláthatatlan, személytelen rendszer részeként teszik a dolgukat nap mint nap anélkül, hogy a rendszer öncélú fenntartásán kívül bármi lényegeset elérnének. Mert az Apokolipszis most szerint a háború gépezete valami ilyesmi. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az élet többi részével vont párhuzam talán mégsem olyan erős, mint amilyennek néha tűnik.