Az 1984-es siker után nem volt kérdés, hogy Cameron elkészíti a folytatást, a rajongók azonban jogosan félhettek, hogy vajon képes lesz-e megugrani az 1. rész sikerét. Sok folytatásnak nem sikerül, persze vannak pozitív példák, mint pl. A vissza a jövőbe 2. és a Star Wars 5. része, akárcsak a Terminátor 2. – Az ítélet napja.
Az 1984. év az amerikai filmtörténelem jeles évének számított, több, ma már kultikusnak számító alkotás került a mozikba, szolgáljon az alábbi felsorolás amolyan felelevenítésként, természetesen a teljesség igénye nélkül: Szellemirtók, Rendőrakadémia, Karate kölyök, Végtelen történet, Amadeus, Rémálom az Elm utcában, Indiana Jones, Beverly Hills-i zsaru, Gumiláb, Szörnyecskék, Nauszika – A szél harcosa, A kukorica gyermekei. Egytől egyig olyan filmekről van szó, amik több folytatást megéltek, vagy éppen egész sorozattá nőtték ki magukat. Az 1984-es Terminátor is egy ilyen film: számos rendezőváltáson esett át, voltak kiemelkedő és jogosan szégyellnivaló részei, és a reboot sem kerülte el. A Kritiázor csapata úgy gondolta, jó lenne feleleveníteni az eredeti széria 1-2 részét, hiszen a legújabb rész július 2-án debütál a mozikban Terminátor: Genesis címmel.
Az Agymanók már az első trailer bemutatása után hatalmas népszerűségnek örvendett, nagy várakozás előzte meg a premiert, és most így, az animációs film megtekintése után is azt kell mondanom, megérte rá várni, de egy teljesen más történetet kaptunk, mint amit az előzetes sugallt. Nincs ezzel baj, hiszen ezek kiragadott, jól összeollózott jelenetek csupán, amik feladata a figyelem puszta felkeltése, ugyanakkor gyakran csalódás érhet minket, ha a film másnak bizonyul, mint amilyennek hirdette magát. Az Agymanók is részben ennek esett áldozatul, az előzetesben az egyetlen értékelhető vicces jelenetet ellőtték, én pedig ültem és vártam, hogy na akkor most, na most, nevethetek egy jót. A film élvezeti értékéből ez keveset von le, ugyanis hosszú idő óta ez a Pixar stúdió egyik megérdemelten legsikeresebb egész estés animációs filmje.
Komoly gond lehet a Pókember-szériával, mert hiába a rendező és főszereplő váltás, a reboot, valahogy sosem sikerült elvinnie a hátán egy egész filmet, mint ahogyan teszik azt szuperhős társai. A Sony azonban nem mondott le Peter Parkerről, és ugyan egy kis csavarral, de újra bizalmat szavazott neki, de előtte biztosra megy, és szerepelteti a frissen castingolt Tom Hollandot a Captain America: Civil war filmben, aztán 2017-ben már jöhet is az új Pókember film, amiben az immár erősen fiatalított hálószövő egész estés kalandjait izgulhatjuk végig a Mary-Jane Watson tini szerelmi szállal kiegészítve. A színész egyébként viszonylag ismeretlen, a Majd újra lesz nyár filmben játszott Saoirse Ronan mellett, az igazi nagy dobása idén nyáron várható, amikor is az újdonsült Marveles kollega, Chris Hemsworth partnere lesz A tenger szívében.
Magára valamit is adó oldal a True detective 2. évadjának rajtja előtt felelevenítette, miért is volt mindenki oda az 1. évadért, ahogyan tettük azt mi is. Olvasgatva a cikkeket azonban mindig oda lyukadtam ki, hogy igen, ez a sorozat nemcsak egy remek történettel operált, hanem sikerült nagy hollywoodi A listás színészeket is behúzni, akik legalább úgy odatették magukat, mintha az aktuális Oscarért szállnának ringbe. Azért tartottam fontosnak kicsit utána olvasni a kritikáknak, mert számomra az 1. évad egy az egyben kimaradt, ezért a 2. évadról elfogulatlanul tudok írni, hiszen antológia sorozatról van szó, ami mostanában elég bejáratott tévés formátumnak bizonyul.
A Hannibal évadzárója után az egy négyzetméterre jutó vér arányából arra következtetett az ember, hogy fordulóponthoz érkezett a sorozat. A főbb szerepekben látható karakterek egytől-egyig a halál szélén táncoltak vagy éppen lehullott a maszk, és megmutatták igazi valójukat. A sorozat 2 évadnyi cselekmény után érett meg a változásra, így várható volt, hogy a 3. évad 1. epizódja nem lesz valami eseménydús, inkább arra fog koncentrálni, hogy megteremtse az alapszituációt egy teljesen új történetszálnak. Nos, részben ez történt, azonban amikor a serpenyőben a vaj dallamra olvadt el, pontosan tudtam, hogy a sorozat élvezeti értéke nem veszett el, csak átalakult.
Az április 20-ra időzített Batman V Superman: Dawn of justice trailere kiszivárgott, ezért a Warner stúdió úgy látta jónak, hogy ha már így jártak, hát előnyt kovácsolnak belőle, és a rossz kamerás felvétel helyett az eredeti időpont előtt pár nappal ugyan, de világra bocsátják az film hivatalos előzetesét. Zack Snyder sötét, borús hangulatot árasztó közegében kerül egymással szembe a kisistent játszó Superman az idősebb, és talán egy kicsit kiégett Batmannel. Ben Affleck álla még mindig batmanesen gödröcskés, Cavillnek pedig kifejezetten jól áll a tenyérbemászó hősszerep. A Batman V Superman: Dawn of justice 2016. március 26-án debütál a mozikban.
Február 22-én osztják ki az Oscar-díjakat, és a főbb kategóriák jelöltjeit már betéve tudjuk, éppen ezért érdemes pillantást vetnünk a kevesebb figyelmet kapó kategóriákra, mint például a Legjobb animációs filmek, melynek nagy esélye Isao Takahata 2013-as animációs filmje, a The tale of princess Kaguya. A Ghibli stúdió utoljára 2002-ben vihette haza ugyanezt a díjat Hayao Miyazakinak köszönhetően a Chihiro Szellemországban filmmel, és most újra megvan az esélye, hogy Takahata, aki sokaknak a Szentjánosbogarak sírja miatt lehet ismerős, ismét sikerre vigye a stúdiót. Kis érdekesség, hogy miután Miyazaki bejelentette nyugdíjba vonulását, a Ghibli hivatalos közleménybe tudatta a világgal, hogy egy időre leállnak a gyártással.
Tartalmas év volt a 2014, de filmnézésére mindig jutott idő, és jutnia is kell, ez fontos életfilozófiám, azonban nagy bajban voltam, amikor össze kellett állítanom a listámat. Rá kellett jönnöm, hogy kevés idei filmet láttam, amire ugyan nem illik büszkének lenni, ugyanakkor azt vettem észre, hogy sorra veszem elő a klasszikusokat, a számomra fontos jelentéssel bíró filmeket, mert teljesen más tanulsággal szolgáltak ezek fiatalként, és ma huszonévesként. Az a listám is érdekes lenne, azonban most inkább a 2014-es évből szemezgettem, a teljesség igénye és sorszámozás nélkül.
Tim Burton pályája kezdetén még a Disney kiskatonája volt, amikor megfogalmazódott benne a Karácsonyi lidércnyomás ötlete. A stúdiónál eleinte elvetették az ötletet, ráadásul az 1982-ben írt vers alapján továbbszőtt történetet csakis stop-motion technikával volt hajlandó elkészíteni, amiben szintén nem láttak fantáziát. Burton mégis hitt Jack Skellingtonban, ezért Henry Selicknek adta át a rendezői széket, ám előtte Michael McDowell-lel és Caroline Thomsonnnal összehozták a forgatókönyvet. A film elkészültét hosszas munka előzte meg, a Disney mégis beadta a derekát, így a Karácsonyi lidércnyomás 1993-ban debütált a mozikban. Nehéz lenne műfajánál megragadni az egész estés animációs filmet, hiszen szokás bábfilmként vagy karácsonyi – halloweeni musical horrormese egyvelegeként is emlegetni. A besorolásnak szinte csak a képzelet szabhat határt.
