A 2016-ban bemutatásra kerülő, sorban a 3. Amerika kapitány mozi újabb szereplővel gazdagodott Daniel Brühl személyében. Arról egyelőre nincs hír, hogy egy újabb, eddig esetleg ismeretlen szuperhőst formál meg, vagy gonoszt, bár a találgatások inkább az utóbbit erősítik. Egy azonban biztos, Chris Evans ( Amerika kapitány), Robert Downey Jr. ( Vasember ), Chadwick Boseman ( Fekete Párduc ), Anthony Mackie ( Sólyom ) után Daniel Brühl ( ? ) is csatlakozott a stábhoz.
Anne Hathaway a One day ( Egy nap) után újabb romantikus drámában vállalt szerepet. Soron következő filmjében egy régészt játszik, akinek a testvérét baleset éri, így feladva a munkáját hazatér, hogy a családja mellett legyen ebben a nehéz időben, aztán már azon kapja magát, hogy Brooklynban hosszas keresgélés után rátalál testvére kedvenc énekesére és a szerelemre.
Hathaway korábbi nyilatkozatában már utalt arra, hogy ő nem énekes, hanem csak egy színésznő, aki énekel. De egyikből következik a másik, így biztos, hogy a Nyomorultak után Johnny Flynn mellett ő is mikrofont ragad.
James Lapine és Stephen Sondheim szerzőpáros második musicalje, az Into the woods 1986-ban debütált a Broadway színpadán. Az előadás azóta bejárta az egész világot, sőt, 2014 áprilisától már a magyar közönség is megtekintheti a darabot a Pesti Magyar Színház előadásában. Egy ennyire sikeres színházi mű szinte megfilmesítésért kiált, és Rob Marshall füle igen érzékeny a musicalekre, így nem meglepő, hogy az Into the woods december 25-én debütál a mozikban. A történet szerint a pék és felesége gyermekre vágynak, majd egy napon a szomszédban lakó banya betoppan hozzájuk, és közli velük, hogy a rájuk bocsátott átok miatt nem lehet gyerekük, de a varászlat megtörhető, ha hoznak a banyának: egy tehenet, ami fehér, mint a tej, egy köpenyt, ami piros, mint a vér, egy tincs hajat, ami sárga, mint a kukorica és egy topánkát, olyan fényeset, mint az arany. Az erdőben útjuk során így találkoznak olyan ismert mesehősökkel, mint Jankó, Piroska, Aranyhaj és Hamupipőke. Útjaik, későbbi tetteik és döntéseik nemcsak saját, hanem egymás életére is kihatással lesznek.
Íme egy kulisszák mögötti pillanatokkal megspékelt trailer és pár karakterposzter:
UPDATE: Közben befutott a második, immár teljes előzetes. A tovább mögött ezt is láthatjátok!
Akarva akaratlanul, amikor megláttam a The Giver ( Az emlékek őre ) plakátját a mozi előtt, valahogy a Divergent ( A beavatott ) jutott eszembe, ezért amikor eldöntöttem, hogy adok neki egy esélyt, nem voltak elvárásaim. A Divergent számomra a nagy hype ellenére is hatalmas csalódás volt, több sebből vérzett az egész sztori, pedig Shailene Woodley jelenléte azért még mindig mentőövként szolgált a film számára. Szeretném leszögezni, hogy nem olvastam a quadrológiát, így semmilyen szempontból sem célom az összehasonlítás! A The Givernek Losi Lowrey ’93-as regénye adja az alaptörténetet, miszerint egy uniformizált jövőben járunk, ahol az úgynevezett Vének irányítanak; nincsen magántulajdon, az embereknek nincsenek érzelmeik, és már fiatalkorban eldől, hogy ki milyen munkára alkalmas, ezzel szolgálva és segítve a társadalmat. Ez az uniformizált, utópisztikus jövőkép ismerősen csenghet, elég akár az Equilibrium vagy a Divergent filmekre gondolnunk. Jonas azt az életre szóló feladatot kapja a Vénektől, hogy az emlékek őrévé válva segítsen majd a bölcs döntéshozatalban.
Szécsi Noémi írónő bemutatkozó regénye a Finnugor vámpír 2002-ben látott napvilágot, ami kissé paradox kijelentés, hiszen a két főre koncentráló vérszívó család tagjait származtatásuk miatt sem érhetné napfény, azonban erre ők már az első pár sorban rácáfolnak, megadva ezzel az önmaguknak való látszólagos ellentmondás aspektusát. A könyvvel egy időben elkészült a forgatókönyv is, ami ugyan tiszteletét tette a Sundance filmfesztiválon, azonban filmként sosem került elkészítésre. Lássuk csak, vajon miért nem.
Bret Easton Ellis 1985-ben mindössze 21 éves volt, amikor a mára már kultuszregénynek számító Nullánál is kevesebb című regénye megjelent. Fiatal kora ellenére olyan markáns világnézet jellemezte művét, amely összefüggésrendszereiben nem csak generációját szólította meg, de az irodalomtörténészek azon csoportját is, akik elsőre kétkedésüket fejezték ki mind a személye, mind a könyve kapcsán. Munkássága a 60-as években megjelenő posztmodern minimalizmussal köthető össze, egy olyan műfajéval, mely legnagyobb jellemzője a redukált személyiségábrázolás, a valóság technikai médiumokban való megjelenítése, a társadalmi szerepek eltűnése vagy felcserélődése és az úgynevezett x generáció céltalan identitáskeresése.
2014. 08. 12-én kaliforniai házában holtan találták Robin Williamst. Sokáig kokain- és alkoholproblémával küzdött, halálhíre sokkolta az egész világot, de legfőképpen, hogy saját kezével vetett véget az életének. Egy azonban biztos, nincs olyan ember, és leginkább lelkes filmnéző, akinek ne jutna eszébe egy-egy olyan film, amiről örökké megmarad emlékezetében az Oscar-díjas színész.
A Holt költők társasága 1989-ban látott napvilágot Peter Weir rendezésében, a forgatókönyv Tom Schulman munkáját dicséri. Díjak tekintetében azonban elmaradt az elvárt reményektől, bár a legjobb eredeti forgatókönyvért járó filmakadémiai elismerést így is sikerült bezsebelnie az írónak, de a rendező és Williams is díj nélkül távozott aznap este. Öröm az ürömben, a BAFTA zsűrije mégis a legjobb filmnek választotta meg 1990-ben.
Őrült zseninek, meg nem értett művésznek születni kell, ez nem valami olyasmi, ami gyakorlással elsajátítható, éppen ezért az emberek többsége furcsán néz ezekre a különcökre, megbélyegzi őket, mert eltérnek a normától, a megszokottól, azonban létezik egy kis százalék, aki a saját középszerűségéből fakadó sikertelenségét azzal próbálja kompenzálni, hogy foggal-körömmel harcol ellene.
Jon is egy ilyen figura a maga középszerű életével és tehetségével. Bármennyire is próbálkozik a dalszerzéssel, mindig a saját maga korlátaiba ütközik, és ez vicces, nagyon is az. A kezdő képsorokban hazafelé sétálva a mindennapjaiból merítve ihletet dalszöveget rögtönöz, de hatalmas klisébe fullad, és amikor már azt hittük, hogy kimosolyogtuk magunkat, hősünk hazaérve felrohan a szobájába, hogy a szöveg mellé zenét komponáljon, és a moziban a néző végképp felröhög azon, amikor Jon rájön, hogy már egy létező dal zenei alapját játssza egy ideje. A másik végletet Frank képviseli különcségével, ami abban nyilvánul meg, hogy egy hatalmas papírmasé fejet visel, és úgy általában szembemegy mindennel, ami hétköznapi, mert ő a saját ütemére lépked.
