Talán nincs még egy olyan hányattatott sorsú fantasy franchise, mint a Netflix Witcher-sorozata. A 2019-ben indult szériát a kezdetektől fogva azért kritizálták, mert a showrunner és a forgatókönyvírók nem a kellő tisztelettel nyúltak Andrzej Sapkowski írásaihoz, és sokszor a saját szájuk íze szerint írták át őket. Állítólag a legnagyobb kritikus a főszereplőt, Ríviai Geraltot játszó Henry Cavill volt, aki a harmadik évad után vállára kötötte a kardjait, és otthagyta a sorozatot.
Aki hosszabb ideje figyelemmel követi a két legrangosabb amerikai filmes díjátadót, a Golden Globe-ot és az Oscart, azt tudhatja, hogy melyik az a kategória, ahol szinte minden évben borítékolható az eredmény: az egészestés animációs filmeké. Talán az akadémiai tagok és újságírók elfogultságával lehet magyarázni (vagy azzal, hogy sokan arra sem veszik a fáradságot, hogy megnézzék az összes jelöltet, és az alapján szavaznak, hogy a gyerekeiknek melyik film tetszett a legjobban), de a Disney és a Pixar aktuális nagyágyúi gyakorlatilag helyzeti előnyből indulnak, míg más stúdióknak, különösen a külföldieknek esélyük sincs a győzelemre.
Senki nincs könnyű helyzetben, amikor az élet útvesztőjében kell eligazodni, de ha az ember más, mint a többiek, és emiatt kirekesztik, az minden szempontból egy nehezített pályát jelent. Éppen ezért mindennél jobban meg kell becsülnünk azokat az embereket, akik minden valós vagy képzelt tökéletlenségünk ellenére elfogadnak és támogatnak minket. Az Oscar-díjas Adam Elliot, a Mary és Max rendezője tizenöt év után egy újabb egészestés gyurmafilmmel jelentkezett, ami könnyfacsaróan, de mégis humorosan mesél az élet nehézségeiről és szépségeiről.
Ki ne ismerné a sajtimádó feltalálót, Wallace-t, és hűséges négylábú társát, Gromitot? Nick Park és az Aardman stúdió gyurmafigurái a rengeteg elismerés és díj besöprése mellett rengeteg néző szívébe is belopták magukat az elmúlt harminc évben. De az animáció, különösen annak stop-motion ága rendkívül időigényes, ezért csak ritkán láthatjuk kedvenceinket: legutóbbi filmes kalandjukat, Az elvetemült veteménylényt pont húsz évvel ezelőtt mutatták be. Már csak ezért is örömteli hír, hogy még ha nem is a mozivásznon, de legalább a Netflixen visszatért Wallace és Gromit, ráadásul a sorozat ikonikus főgonosza is újra felbukkan.
A Love, Death & Robots kritikai és közönségsikere után borítékolható volt, hogy más streaming-szolgáltatók szeretnének maguknak valamilyen animációs antológiát. De míg a Netflix sorozata híres sci-fi és fantasy szerzők novelláit dolgozta fel, addig a Disney (nem túl meglepő módon) maradt a már jól bejáratott „fejőstehén” franchise-oknál: így született a Marveles What If…? és a Star Wars: Visions.
Ha van valami, amiben a film- és sorozatrajongók többsége egyetérthet, akkor az az, hogy a videojáték az egyik legnehezebben mozgóképre átültethető médium. Különösen igaz ez a multiplayer játékokra, amiknek kimondott története sincsen, amire építeni lehetne egy forgatókönyvet. Így érthető, hogy amikor a Riot Games bejelentette, hogy a Netflixszel karöltve animációs sorozatot készítenek a rendkívül népszerű MOBA-juk, a League of Legends alapján, sokan kételkedtek a projekt sikerében.
Junji Ito neve ismerősen csenghet a horrorrajongóknak: a mangaka bizarr és hátborzongató képregényei már az 1980-as évek óta szórakoztatják a közönséget. Ám a szerző életművén mintha átok ülne, legalábbis ami az adaptációkat illeti: eddig még senkinek sem sikerült olyan élőszereplős vagy animációs feldolgozást készíteni Ito műveiből, ami méltó lenne az alapanyaghoz. De amikor 2019-ben bejelentette az Adult Swim, hogy minisorozatot készít a szerző leghíresebb mangája, az Uzumaki alapján, és mindezt megspékelték egy rendkívül hangulatos teaserrel, érthető módon felcsillant a remény a rajongókban, hogy végre megtörhet az átok.
Nem túlzás azt állítani, hogy a felnőtteknek szóló animációs sorozatok jelenleg reneszánszukat élik, hiszen az elmúlt években egymást követték a jobbnál jobb darabok. De minden ígéretes és egyedi projektre jut legalább egy tucat, egy kaptafára készült másik, amik biztonsági játékot űzve próbálják lemásolni a jól bevált recepteket, aztán végül eltűnnek a süllyesztőben.
Az animációs filmek és sorozatok dömpingjében a nézők hajlamosak lehetnek elfeledkezni arról, hogy Amerikán kívül más kontinensek is léteznek. Pedig ha az ember egy kicsit kitágítja az érdeklődési körét, akkor igazi gyöngyszemekre bukkanhat. Ilyen például a spanyol Pablo Verger rajzfilmje, a Robotálmok, ami Annecy-től kezdve Torontóig az összes fontosabb fesztivált megjárta, és egészen az Oscar-jelölésig jutott. Most pedig végre a magyar nézők is láthatják a Sara Varon képregénye alapján készült alkotást, ami egy nem mindennapi barátság történetét mutatja be.
Ha tíz-húsz évvel ezelőtt egy hollywoodi stúdió bejelentette, hogy egy népszerű videojáték alapján filmadaptációt készít, a játékosok szinte biztosra vehették, hogy a végeredmény a legjobb esetben is méltatlan lesz az eredetihez, a legrosszabb esetben pedig egyenesen vállalhatatlan. Az elmúlt években viszont megfordulni látszik ez a trend, és egymás után jelennek meg a jobbnál jobb filmes és sorozatos feldolgozások: gondoljunk csak az HBO díjnyertes sorozatára, a The Last of Us-ra, vagy az olyan animációs Netflix-szériákra, mint a Castlevania, az Arcane, vagy a Cyberpunk Edgerunners.
