1977-ben elkezdődött egy történet, ami visszavonhatatlanul megváltoztatta a film, mint médium történetét. Generációk nőttek fel Luke Skywalker, Han Solo, Leia hercegnő és a többiek kalandjain, George Lucas pedig lefektette az egyik legsikeresebb franchise alapjait. Ahogy az várható volt, jöttek a különböző mellékszálak, azonban az 1999-ben útjára indult előzménytrilógiával két részre szakadt a korábban egységes rajongótábor.
Minden hős annyit ér, mint a gonosz, akivel szemben meghatározza önmagát. Talán éppen ez az oka annak, hogy bizonyos történetekben a főgonosz sokkal érdekesebb karakter, mint maga a főhős. Ők azok, akik elindítják az események láncolatát, az ő tetteik késztetik a hősöket cselekvésre, így végső soron ők a cselekmény mozgatórugói. Sorozatunk célja az, hogy bemutassunk néhányat a legikonikusabb főgonoszok közül, utána járva annak, hogy mi is teszi őket igazán különlegessé.
Aki csak egy kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, az jól tudja, hogy ha Hollywood fenegyereke, Quentin Tarantino filmet készít, arra bizony oda kell figyelni. Már az előzetes hírek is ígéretesek voltak: az amerikai filmgyártás hőskorában játszódó történet, minden részletre kiterjedő hitelesség, és egy annyi csillaggal teletűzdelt szereplőgárda, amennyit a Hollywood Walk of Fame-en sem lehet látni. Ebből fakadóan óriási hype alakult ki Tarantino kilencedik filmje körül. Vajon meg tudott felelni a magas elvárásoknak a Volt egyszer egy… Hollywood?
Több mint másfél év szünet után visszatért a Netflix egyik legnépszerűbb sorozata, a Stranger Things. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy a Duffer testvérek milyen irányba viszik tovább a hawkinsi srácok történetét, de a legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy mi újat tud mutatni sorozat harmadik évada a 80-as évek nosztalgiáján kívül. Spoilermentes kritikánkból kiderül.
A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború egyértelműen az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása volt a szuperhősös filmek téren, aminek a gyomorba vágó befejezése sokáig velünk maradt. Egy ilyen óriási méretű siker után csak annyi volt a kérdés, hogy a Russo-testvérek hogyan lesznek képesek még ezt is felülmúlni a folytatásban, ami a Marvel filmes univerzum eddigi korszakát hivatott lezárni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.
Három robot felfedezőútra indul az atomháború utáni világba, miután kipusztult az emberiség. Egy szörnyvadász fia összebarátkozik a lénnyel, amit el kéne pusztítaniuk. Egy öntudatra ébredt joghurt világuralomra tör. Orosz katonák a második világháború idején a náciknál egy sokkal veszélyesebb ellenséggel kerülnek szembe. Rob és Gail egy egész miniatűr világot fedeznek fel az új lakásuk hűtőjében. Csak néhány abból a tizennyolc képtelen történetből, amik a Netflix új animációs antológiájában szerepelnek.
Kilenc év után végéhez ért a Cressida Cowell regényei alapján készült Így neveld a sárkányodat-trilógia. Az évek során Hablaty és Fogatlan kalandjai nem csak a gyerekeket, hanem az igényes, jól megírt mesékre fogékony felnőtteket is elvarázsolták. Lássuk hát, hogy a Dreamworks-nek sikerült-e megugrania a harmadik résszel szemben támasztott magas elvárásokat!
Talán nincs még egy olyan szuperhős, akinek annyi mozgóképes inkarnációját láttuk volna, mint Pókember. A Marvel hálószövője szerepelt már több élőszereplős és rajzfilmsorozatban, valamint ezidáig hét egészestés filmben (és akkor még az olyan igazán bizarr darabokról nem is beszéltünk, mint a japán Pókember). Ennek fényében joggal merülhet fel a kérdés: milyen újdonsággal tud szolgálni Phil Lord és Chris Miller, a Lego Movie alkotóinak új animációs filmje? Arra viszont már kevesen számítottak, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum nem csak újat tud mutatni, hanem talán a legjobb Pókember-film, ami eddig készült.
Lássuk be, a magyar rajzfilmgyártás látott már szebb napokat is. Pár évtizede még egymás után készültek a kimagasló minőségű animációs filmek és sorozatok, amik nem csak idehaza, de külföldön is sikert arattak. Az ezredforduló környékén viszont elromlott valami, és azóta leginkább csak középszerű, felejthető darabokat sikerült produkálni (az olyan förtelmekről nem is beszélve, mint a Kis Vuk). Éppen ezért váltott ki olyan nagy érdeklődést Milorad Krstić filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő, amit sokan már most az új Macskafogóként emlegetnek, és komoly esélyekkel indul az animációs Oscar-jelölésért.
