Aronofsky hősei mind magányosak. Szomjazzák a szerelmet, a barátságot, az elismerést, de mindenekelőtt nem akarnak egyedül lenni. Mindegy, hogy egy korokon átívelő szerelmi történetről (A forrás; 2006), egy megkeseredett showman csendes, hétköznapi kálváriájáról (A pankrátor; 2008), vagy magáról az emberiség felszámolásáról van szó (Noé; 2014), a szereplői – akik a legtöbb esetben a saját egojuknak, függőségeiknek, illetve valamilyen, állhatatossággal együtt járó küldetésnek a rabjai – szomjazzák az elkerülhetetlen halál feledését szolgáló boldogságot. Mielőtt végleg átadják magukat az enyészetnek, rendezni akarják az évek alatt felhalmozott dolgaikat. Nincs ez másként a The Whale (A Bálna) főszereplőjének az esetén sem.
(tovább…),, Egy húsz méter széles vászon, amely leköt ötszáz embert… semmihez sem hasonlítható élmény.”
Jövőre, pontosabban 2023 böjtölő havának ötödik napján ünnepli kerek nyolcvanadik születésnapját az amerikai mozi egyik független, szerzői egyéniségnek nyugodtan kikiáltható veteránja, Michael Mann. Ezt megünnepelve új cikksorozat indul, amely egyfajta tiszteletadás Mann személye felé és egyben felelevenítése a több, mint négy évtizeden keresztül zajló, tizenegy játékfilmet taglaló életművének. Ez a filmográfia klasszikusokat, rejtett gyöngyszemeket, orbitális bukásokat és anyagi sikereket egyaránt tartalmaz, nem is beszélve a lenyűgöző, műfaji sokszínűségről. Film noir, thriller, gengszterfilm, sportfilm, kalandfilm egyaránt tiszteletét fogja tenni a későbbiekben. A másik, nem kevésbé elhanyagolható tényező, hogy Mann tizenkettedik rendezése jövőre lát napvilágot. Már csak emiatt, az Enzo Ferrari nevével ellátott piros betűs ünnep apropóján érdemes lesz elővenni a korábbi filmeket, de mielőtt teljesen és fejünket nem találva elmélyednénk a Miami Vice kézi kamerás, drogügyekkel kapcsolatos rajtaütéseiben, vagy az észak-amerikai indián törzsek tomahawkokkal lefolytatott ütközeteiben (Az utolsó mohikán), nézzük meg, ki is tulajdonképpen ez az őszhajú úriember a rendezői székben.
(tovább…)Teljesen mindegy, hogy egy 20. század eleji, társadalmi hierarchia szempontjából elszeparált, alá-fölé rendeltségre kárhoztatott, de végül megváltással lezáruló leszbikus szerelmi történetről (A szobalány), vagy éveken át tervezett, polipevéssel, fogkitöréssel és vérfertőzéssel megspékelt bosszúról (Oldboy), esetleg a valóságot és a képzeletet összeházasító, teljesen szürreális, ugyanakkor végtelenül szellemes és emberi lázálomról (Cyborg vagyok, amúgy minden oké) legyen szó, Chan-wook Park játszi könnyedséggel képes arra, hogy bármilyen történetet (kicsavart módon ugyan, de) élvezetesen, emlékezetesen és esztétikusan elmeséljen. A titokzatos nő esetén a bűnnel, ármányokkal és erotikával teli világba kalauzolja a nézőjét, de semmitől nem kell félnünk, a rendező ebben a környezetben is meglehetősen otthonosan mozog, elég a Kettős szerepben címre keresztelt, pár évvel ezelőtti, szintén a Park neve alatt kijövő minisorozatra gondolni.
A slasher alműfaja egyértelműen a 80-as évek elején volt a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. Az évek alatt pedig egy-egy, a mai napig is igényes és valóban minőségi darab is napvilágot látott, amik valami többet tudtak adni egy egyszerű vérzuhatagnál. Ilyen volt Wes Craven kisvárosi rémálma (Rémálom az Elm utcában), Bőrpofa napfelkeltés haláltánca (A texasi láncfűrészes mészárlás), valamint Clive Barker legendás agyszüleményeinek, a cenobitáknak a gyönyörkertje.
John Carpenter szeretett filmeket készíteni. Fénykorában játszi könnyedséggel emelte át a giallo műfaját kertvárosi környezetbe (Halloween), Mad Max-féle disztópikus világot vázolt fel Amerikában (Menekülés New Yorkból), vagy éppen posztmodern megközelítéssel tért meg az ismeretlentől való félelem szerzői fejedelméhez, H.P. Lovecraft-hoz (Az őrület torkában). Valami viszont megtört Carpenter-ben a kilencvenes évek második felében, olyan mértékben, hogy kis túlzással az elmúlt harminc évben nem volt egyetlen, finoman szólva élvezhető filmje sem. Vámpírok, A Mars szelleme, The Ward, Menekülés Los Angelesből. Nem éppen emlékezetes, vagy jónak mondható munkák, de a legrosszabb az egészben, hogy ezekből a filmekből tökéletesen tükröződik Carpenter megváltozott hozzáállása a filmkészítéshez. A lelkesedése és az érdeklődése egyszerűen elfogyott, egy megfáradt, csak a pénzért dolgozó, magára az adott projektre nagy ívben tojó alkotó lett belőle. Ennek ellenére az őt körülvevő legendát még ha akarná, akkor se tudná végleg lerombolni. A problémák ott kezdődnek, hogy a korábbi filmes gyermekeit komolyabb felügyelet nélkül hagyta, ezt pedig sokan sokféleképpen ki is használták. Erre a sanyarú, elkárhozott útra jutott a Halloween-széria is, aminek ki tudja már hányadik részét mutatták be idén.
A Trónok harca három éve meghalt. Hogy pontosan ki ölte meg, az nagyon jó kérdés. Az elmúlt évtizedben a mennyet és a poklot egyaránt megjáró, munkájukat összecsapó Benioff és Weiss páros? A toxikus, bármiféle váratlan befogadására alkalmatlan, követelőző rajongók? Esetleg magának Westeros világának a szellemi atyja (George R. R. Martin), aki nem volt hajlandó (nem tudja/tudta) befejezni a milliók által imádott regényciklust? De ki ne hagyjuk a gyanúsítottak jelképes kalapjából az HBO csatornát, amely szabad utat adott az apokaliptikus módon átgondolatlan finálénak. Ujjal mutogatások voltak, vannak és még bőven lesznek, egyáltalán nem lenne meglepő, ha bő negyed évszázad múlva tudjuk csak meg valódi okokat, akár egy tényfeltáró dokumentumfilm formájában. A lényeg, hogy a Trónok harca meghalt három éve és a helyét most a kistestvére (ha a történet időrendjét nézzük, akkor az öregapja) veszi át. A cikk minimális spoilert tartalmaz!
Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).
2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!