A vérrel és hóval átitatott, amerikai családképet romboló, jó és rossz közötti határt elmosó Fargo (1996) után a Coen testvérek Minnesota ridegségét és köznapi kiábrándultságát felváltották Los Angeles kellemes, tengerparti éghajlatára és könnyedebb hangvételére. A vidámabb kedélyállapotot megfűszerezték egy klasszikus hollywoodi műfajjal, annak minden érthetetlenségével és felfoghatóságával. Így született meg A nagy Lebowski.
Sam Raimi mielőtt végleg elkötelezte magát a nagyköltségvetésű, látványközpontú produkciók mellett (Pókember trilógia), filmes pályájára pont a kevés pénzből, de kreatívan leforgatott, hatásos filmek voltak a jellemzők. Nem mintha az Óz, a hatalmas (2013) ne lenne kellően hatásos a szó rossz értelmében. Ezúttal nem is James Franco egyik ámokfutásáról lesz szó, hanem Raimi egyik korainak számító munkájáról, ami joggal szerepel a kultfilmek örök listáján, és egyben az egyik legjobb horror-vígjáték. Ez a Gonosz halott második része.
Elmebeteg. Perverz. Kibírhatatlan. Lázadó. Magasztos. Filozofikus. Lenyűgöző. Ezek a jelzők rengeteg rendezőre igazak, de leginkább a chilei Alejandro Jodorowsky esetén indokolt teljes mértékben az ilyen jellegű leírás. Kísérletező, experimentális munkái a mai napig frissen hatnak, még akkor is, ha az ember legszívesebben szétütné a képernyőt a látottak közben. A harmadik filmje után Jodorowsky 1975-ben szabad kezet kapott a Dűne könyv megfilmesítéséhez, ami sokak szerint minden idők legjobb, el nem készült filmjeként vonult be a történelembe.
„Nem szeretem a homokot. Túl durva. Érdes, ingerlő és behatol mindenhova.” George Lucas ezzel a mondatával is rajongók ezreit borította ki 2002-ben A klónok támadása című mozija kapcsán. Anakin Skywalker számára a sivatag, pontosabban a Tatooine bolygó maga a megtestesült pokol. A rabszolgaságot, az elnyomást jelképezi, amelyből csak egy szerencsés véletlen során menekül meg. Frank Herbert 1965-ben megjelent, A Dűne regénye ezzel szemben egy olyan kopár vidéket mutat be, ami ugyan a végtelenségig kietlen, mégis az író által megálmodott univerzum legfontosabb alapját képezi minden szempontból. Ez a szikár, homokviharok által tűzdelt, dűnék tengerének otthont adó bolygó az Arrakis, ahol az utazásunk és a filozofálásunk elkezdődik. A cikk spoilermentes!
A chilei elképzelés megfilmesíthetetlen volt. A ’84-es, amerikai verzió az egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukás volt, a minisorozatot meg szinte mindenki el akarja felejteni. Mégis itt vagyunk 2021-ben és a komplett filmes világ lélegzetvisszafojtva várja, a sokak által már előre az évtized legjobb sci-fi filmjének nevezett eposzt, a legújabb Dűne filmet. Valóban megérte ez a már-már elviselhetetlen várakozás? A cikk spoilermentes!
Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.
Psycho. A megkerülhetetlen filmklasszikus. Aki nem látta, az is ismeri, a zuhanyzós jelenetet mindenképp. Magyarországon csak pár hétig vetítették, különféle erkölcsi, tartalmi okokra hivatkozva a korabeli cenzorok részéről. Nagyon érdekes reakció, hiszen ez a film papíron a légynek se tudna ártani. Jogosan merül fel a kérdés, hogy Hitchcock opusának mi köze a mostani alanyunkhoz? Talán mindössze annyi, hogy mindkét esetben egy-egy markáns protagonista (vagy talán inkább antagonista) elméjében szörnyülködhetünk és bizonytalanodhatunk el, valamint Ed Gein, az ötvenes évek hírhedt sorozatgyilkosának a személye. A közös jellemzők további felsorolása helyett, vegyük elő a Ray-Ban Wayfarer napszemüveget, a csontszínű névtáblát, az esőkabátot, a védő- illetve hidratáló krémet és természetesen a tükröződő baltát és merüljünk el a felső tízezer fellegvárában.
Miként keverjük az egyik legdekonstruktívabb rendezőnek a stílusát az egyik legdegradáltabb szakmával a világon, miközben az egyik pillanatban megrendülünk a drámától, a másikban meg nevetünk a szituációkon? Hogyan szerkesszünk össze egy több, mint két órás filmet úgy sodró lendületűre, hogy ne tűnjön fel a játékidő hossza? Miképpen vizsgálhatjuk az emberi szeretetet és szenvedést egy eltorzult szűrőn át? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Paul Thomas Anderson, mialatt gyönyörűen merülünk el általa a múlt évszázad egyik legellentmondásosabb korába. Hölgyeim és uraim, ez a kultfilm sorozat egyik legragyogóbb filmes sztárja, a Boogie Nights.
Az anyagi bukások nagyon gyakoriak a filmművészetben. Elég, ha az elmúlt évtized filmes terméseire gondolunk, 47 Ronintól kezdve Johnny Depp indián parókájáig (A magányos lovas). Ez a jelenség azonban nem csak a 2010-es évekre jellemző. Sok, mára legendássá vált filmrendező ,,büszkélkedhet” egy-egy ilyen munkával, köztük David Lynch is, aki számára a ’84-es Dűne örökre eldöntötte, hogy soha nem lesz belőle mainstream, hollywoodi alkotó. Inkább egy olyan irányt választott, amely leginkább a szürrealizmusból táplálkozik. Erre példa a mostani alanyunk, a Kék bársony.
,,A történet elég bárgyú, de jó a stílusa” – hangzik el Anna Karina kolléganőjének a szájából, amikor a főszereplő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas az Éli az életét című filmben. Ez a mondat teljes mértékben ráhúzható Nicolas Winding Refn 2011-es, sokak szerint legjobb munkájára, a Drivera, ami úgy robbant be a köztudatba, mint egy autóversenyző kocsijának motorja a rajt előtt.
