,,A történet elég bárgyú, de jó a stílusa” – hangzik el Anna Karina kolléganőjének a szájából, amikor a főszereplő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas az Éli az életét című filmben. Ez a mondat teljes mértékben ráhúzható Nicolas Winding Refn 2011-es, sokak szerint legjobb munkájára, a Drivera, ami úgy robbant be a köztudatba, mint egy autóversenyző kocsijának motorja a rajt előtt.
Martin McDonagh ír drámaíró debütáló munkájának nincs magyar címe, bármit mondanak a különféle filmes oldalak. Jól is tették a fordítók, hogy nem adtak neki, mert az eredeti, meglehetősen semmitmondó, In Bruges hallattán egyáltalán nem tudunk számítani arra a különös, a film során végig remekül működő ötvözetre, ami magába foglalja a fekete humor teljes armadáját és a bűnbánat legmélyebb bugyrait. Nézzük meg, mitől robbant nagyot ez a film 2008-ban.
Fogd egy rendezőzseni gyermekkori rajzát, tegyél hozzá egy mára botrányoktól nem mentes színészt, fűszerezd meg az egészet idétlen fantasztikummal és fekete humorral, majd mérd ki hozzá a kertvárosi idillt és megkapod a kilencvenes évek egyik legkultikusabb remekét, az Ollókezű Edwardot.
2021 sem lesz híján sorozatok terén, ugyanis az HBO, a Netflix, a Hulu és az egyéb csatornák és szolgáltatók bőségesen ellátnak minket különféle tartalmakkal. A következő ajánlóban pár címre kívánjuk felhívni a figyelmet, amiket az év során érdemes lesz figyelni, hol a minőség, hol pedig az adott produkciót körülvevő hype miatt.
Irvine Welsh ’93-as, kultikus regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek bélyegezte. Undorítónak, konvenciósértőnek, brutálisnak és legfőképp töménynek ítélték az olvasók, egy olyan lázálomnak, amitől a fekete humor sem áll nagyon messze. A megjelenés után három évvel Danny Boyle (Gettómilliomos, 127 óra) forgatott belőle filmet, ami az évek alatt a kultfilmek Pantheonjának egyik legfontosabb oszlopává nőtte ki magát.
Nagyon sokan gondolják Tim Burton filmjének, de az ápolatlan, fekete hajú különcnek csupán az ötletét adaptálták egy olyan stop-motion technikával előadott történetté, amelyben zombik, boszorkányok, vérfarkasok, csontvázak és egyéb rémséges lények találkoznak a Mikulással, de leginkább a karácsonyi szokásokkal. Ebből adódóan hetven percben elevenedik meg előttünk az egyik legegyedibb megközelítés, ami ennek az ünnepnek a mitológiájával foglalkozik. Ez a Karácsonyi lidércnyomás, eredeti címén The Nightmare Before Christmas.
90. életévét töltötte be nemrég Jean-Luc Godard, akinél aligha van érdekesebb gondolkodású és hajú ember a filmtörténelemben. A gondolkodó jelzőt nyugodtan használhatjuk a párizsi születésű, svájci állampolgár esetében, munkái szinte kivétel nélkül tartalmaznak valamilyen felvetést, amin sokáig lehet csámcsogni. Sajátos, elsőre furának és értelmetlennek tűnő logikája alapján készíti a filmjeit, emiatt egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy egy színi előadás során egy random SS-feliratot és egy tigrist láthatunk. Mielőtt részletesebben szemügyre vennénk négy filmjét, fussuk át Godard életét röviden.
– ,, Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!”
– ,,Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.”
Negyedik etapjának végéhez ért Noah Hawley remekbeszabott, kultikus rangra emelt szériája. A Fargo az elmúlt évek alatt többször bebizonyította, hogy képes felülmúlni a Coen tesók által rendezett elődjét. Mindezt úgy tette, hogy nem lett a végeredmény remake, sem folytatás, hanem egyfajta szellemi örökös, ami remekül vegyítette a hirtelen történő halálokat, a kisstílűséget, a markáns, fekete humort, a csavaros történeteket és természetesen a vérrel átitatott hómezőket. Nézzük meg, hogyan sikerült a showrunnernek 2020-ban mindezeket megvalósítania.
Edgar Wright A Fistful of Fingers című westernfilmmel, a Spaced kultsorozattal és a Cornetto-trilógia első két darabjával (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok ) a háta mögött állt neki elkészíteni jelenlegi alanyunkat, a 2004-ben elkezdődött, Bryan Lee O’Malley által írt és illusztrált képregény adaptációját, a Scott Pilgrim a világ ellent.
