Nagy formátumú történelmi hősökről filmet készíteni mindig nehéz feladat, hisz az ilyen típusú alkotások szinte mind egy kimagasló színészi alakításra építenek…és többnyire ebben ki is merül minden pozitívumuk. Gary Oldman, aki főleg mellékszerepekben bizonyította kimagasló tehetségét, most a legnagyobb brit államférfi bőrébe bújva verekszik a jól megérdemelt Oscarért.
A háború poklát kis költségvetésből és kevés szereplővel megjeleníteni talán még Ryan közlegény megmentésénél is nehezebb vállalkozás; a nézők legtöbbje ugyanis nagyszabású csatajeleneteket, Michael Bay-hez méltó robbanásokat, heroizmust és sok vért akar látni. A háborúnak azonban létezik egy másik arca is. Ez a személyes történetek, a viaskodások, az elme törékenységének világa, ahol az otthon melege fizikailag és képletesen is nagyon nagyon messze van.
Steven Spielberg: ezt a nevet valószínűleg azok is jól ismerik, akik nem követik túl nagy figyelemmel a filmművészetet. Spielberg mára popkulturális ikon lett, aki egyet jelent a minőségi tömegszórakoztatással és a klasszikus hollywoodi történetmesélés csúcsával. De vajon mi mozgat igazából egy ilyen korszakalkotó géniuszt? Az HBO új dokumentumfilmje éppen ezt igyekszik megválaszolni miközben átfogó képet nyújt a kamera nagy mágusának pályájáról.
Felvétel…és tessék!
Amikor gyermekként először hallottam a Szárnyas fejvadász című filmről, egy mennyből alászálló angyalt vizionáltam, aki levagdossa a bűnös emberek fejét. Mikor rájöttem, hogy a film igazi címe Blade Runner (azaz Pengefutó) és a film nem erről szól, kissé csalódottan tekintettem meg Ridley Scott kultfilmjét, mely első nézésre egyáltalán nem varázsolt el. Érett fejjel újranézve viszont lenyűgöző volt számomra az a világ, történet és üzenet, melyet a sci-fi író, Philip K. Dick nyomán alkottak meg 1982-ben. De lehet-e több, mint 30 évvel később frissességgel megtölteni a Pengefutó univerzumát? A válasz egyértelmű: az alázatos és tehetséges alkotó nem csak megismételni tudja a régi dicsőséget, képes túl is szárnyalni azt!
Közkeletű tévedés, hogy az animáció egy gyermeki műfaj és csak butuska mesék színrevitelére alkalmas. A Dreamworks első egész estés animációs filmje ennek a téves személetnek tökéletes cáfolata, mely még hasonló témájú élőszereplős társaival is felveszi a versenyt, hogy aztán a Vörös-tenger fenekére küldje riválisait.
A magyar film történelme során megjárta már a mennyet (pl. a Kontrollal) és a poklot is (Álom.net). Az utóbbi időszakban viszont mintha felszálló ágat mutatna, és sorra érkeznek az akár világszinten is versenyképes, színvonalas hazai produkciók. A nemzetközileg elismert rendező, Csupó Gábor pedig úgy érezte, hogy ehhez a felszálló ághoz egy magyar slágereket feldolgozó musicallel járulhat hozzá a legjobban. Nos, akkor a magasban való vadászrepülés után jöjjön is egy igazi zuhanóbombázás, mert ami Pearl Harbor az Egyesült Államoknak, az a Pappa Pia a magyar filmgyártásnak…
„Nolan már egyszerűen nem tud hibázni…”, „ilyen filmek miatt született a mozi”, „Nolan újra a csúcson”. Ilyen és ehhez hasonló kritikák árasztották el a filmes médiát, amikor elkezdtek szivárogni az első, szakmai vélemények a Christopher Nolan rendezte háborús eposzról, a Dunkirkről. De tényleg ekkora tiszteletet érdemel a Dunkirk, vagy Nolan nevét egyszerűen már nem érheti negatív kritika a filmrajongók körében?
Hosszú idő után a tél végre megérkezett Westerosba és az események is felpörögni látszanak a Hét Királyságban. De vajon mit ígér számunkra a Trónok harca legújabb szezonja? A hetedik évad nyitánya alkalmából az új szezonról és a sorozat jövőjéről értekezünk rövid, spoiler-mentes formában.
Sokan álmodoznak hazai vagy nemzetközi karrierről, de csak keveseknek adatik meg az ehhez szükséges tehetség, elszántság és persze a szerencse. Ostorházi Bernadett viszont kellő magabiztossággal, ugyanakkor alázatosan törekszik mindkettőre. A fiatal és feltörekvő színésznővel az augusztusban mozikba kerülő Pappa Pia című musical kapcsán beszélgettünk karrierről, példaképekről és a sikerhez vezető rögös útról.
(Kép forrása: Ostorházi Bernadett hivatalos oldala)
Mindannyian szeretjük, ha egy kis időre, de ismét gyereknek érezhetjük magunkat. A probléma csak az, hogy ez a gyermeki érzet is mást jelent, ahogy egyre okosodunk, bölcsebbek és érettek leszünk az évek során. Nem feltétlen gyermekded poénokat szeretnénk látni, hanem olyan pillanatokat, amik a bennünk lévő gyermeket veszik célba. Valami olyanra vágyunk, ami feledteti velünk a kulturált viselkedés, a szabályok közé szorított, unalmas, szürke, felnőtt világot. 2010-ben az Illumination-nek ez sikerült is, amikor a világra szabadította a gonosz Gru-t és a rosszcsont minionokat. Ezt egy folytatás (Gru 2) és egy különálló előzményfilm (Minionok) követte, most pedig egy újabb folytatással gazdagodunk, mely bár szórakoztató, de valami mintha mégis hiányozna a receptből.
