37 éves lett Mijamoto Usagi , a szamuráj nyúl története, Stan Sakai a „sorozat atyja” a töretlen népszerűségnek köszönhetően csak úgy ontja magából a jobbnál-jobb folytatásokat. Az Usagi Yojimbo (magyarul Nyúl Testőr) 2006-ban a Vad Virágok Könyvműhely második kiadványa volt, amikor is felfutottak a távol-keleti tematikájú kulturális termékek. Itthon az előző év decemberében jelent meg a 21. kötet és ennek a jeles számnak az alkalmából a kiadó újra megjelentette a sorozat első kötetét.
A Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából a kezembe került az idén nyáron magyarul is megjelent Marvel-Akcióhősök Bosszúállók című sorozat első kötete. A hivatalos szinopszis szerint a Matthew K. Manning író és a Jon Sommariva rajzoló nevével fémjelzett „füzet(ecskék)” különlegessége abból adódik, hogy a Bosszúállók kalandjait igyekeztek minden korosztály számára szerethetővé és közérthetővé tenni. A kérdés már csak az, hogy mindez, hogy sikerült nekik? Úgy általában szüksége van-e a világnak a korosztálytól független Bosszúállók történetére? Az írásomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat. A kritika erősen spoileres.
2021 tavaszán a Fumax kiadó jóvoltából végre magyarul is olvasható a már-már legendásnak számító Mark Millar 2013 és 2017 között tíz részben megjelent képregényszériája, a Jupiter hagyatéka (Jupiter’s Legacy) a Watchmen-től kezdve a The Boys-ig rengeteg képregény foglalkozott már azzal, hogy hogyan élnék az életüket a szuperhősök a világunkban. És Millartól sem idegen szuperhős műfaj, hiszen az ő nevéhez köthető minden idők egyik legjobban megirt és egyben legsikeresebb képregénye a Polgárháború. (Kis túlzással ide lehetne sorolni még a Ha/Ver-t is.) Tehát a téma, mellyel elsősorban Millar képregénye foglalkozik nem új keletű. A kérdés az, hogy tud-e újat mutatni a képregény rajongók számára Mark Millar és Frank Quitelly alkotása? Ezt a kérdést próbálom megválaszolni az írásomban. A kritika spoilereket tartalmaz a Jupiter hagyatéka képregényből.
A képregény rajongók a Sagára előszeretettel aggatják a Star Wars és a Rómeó és Júlia keveréke címkét, és nem állnak messze az igazságtól, azok akik így gondolják. Véleményem szerint maguk az alkotók – Brian Vaughan és Fiona Staples – is tudatosan nyúlnak a szerelmes történetekhez, hogy aztán a bevett kliséket kifordítsák. Erről tanúskodik a legújabb kötet is.
Az első rész sikerét látva Vaughan és Staples számára nem volt kérdés, hogy folytatniuk kell a történetet. És ez ám az igazi kihívás, hisz hogyan übereled azt a munkát, amely annyira elborult, hogy azt már tanítani lehetne/kellene? Az alkotópáros előtt két út állt. Az első lehetőség, hogy meglovagolják az első rész sikerét és többé-kevésbé lemásolják annak minden mozzanatát. Annyi különbséggel, hogy mindenből többet kapunk. Több akció, több vér, rengeteg szereplő stb. A másik lehetőség a képregényes univerzum bővítése, mégpedig úgy, hogy az érzelmekkel, érzésekkel játszanak az alkotók. Tehát egyfajta hangulatváltás következik be. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy a Sagára melyik jellemző a kettő közül.
A Saga jóval több, mint a címben ígért egyszerű történet. A fantasy és sci-fi elemeket bravúrosan vegyítő űropera ennél sokkal, de sokkal zseniálisabb, kiszámíthatatlanabb és polgárpukkasztóbb. Mindezt talán az Agymenők című sitcomban elhangzott kultikus mondat példázza a legjobban: „Nincs túl sok képregény, aminek a borítóján egy szárnyas nő csecsemőt szoptat”. A Brian K. Vaughan (Y, az utolsó férfi, Ex Machina, Runaways) által írt és Fiona Staples (North 40, Archie, Mystery Society) által rajzolt képregényben egy intergalaktikus háborúban két ellentétes oldalon harcoló katona egymásba szeret, a szerelmükből pedig egy kislány születik. Ahogy halad előre a cselekmény, megismerjük életük első időszakát, feltárul előttünk egy mesés, új birodalom, amely még a képregények világában is eredetinek számít.
