Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk.
Aki személyesen is ismer, az tudja, hogy nem rajongtam a Trónok harca 5. és 6. évadjáért sem. Az utóbbi szezont konkrétan számomra az utolsó két rész mentette meg, a teljes érdektelenségtől. Még ha a múlt évi kritikámban nem is így érződött, eléggé kedvtelenül álltam neki a sorozat utolsó előtti etapjának. Az első rész engem megvett kilóra, aztán következett jó pár epizódnyi pörgés, kicsi pihenés, hogy aztán a finálé tartogasson számomra jó pár meglepetést.
„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából”- hirdeti a méltán híres alkotás, az 1984., George Orwell egyik legismertebb regénye az Állatfarm mellett. A cím első hallásra nem igazán ad sok betekintést, pedig nem véletlenül lett kultikus sci-fi regény. Mind a mai napig rengeteg követője, rajongója van a disztópikus műnek, amiben egy teljes civilizációt leigázó, baloldali eszméket pártoló, végletesen etikátlan rendszer képét vetítette le a szerző. A Nagy Testvér, a Telekép, a Gondolatrendőrség, a 101-es szoba. Ezek mind-mind ismerősek lehetnek – nem meglepő módon. Orwell szimbólumai most is relevánsak és meghatározóak az olvasóknak, ez is megmutatja, mitől lett híres a még 1949-ben kiadott regény.
Hihetetlen leírni, de eltelt egy újabb év, és az egykor kicsi robot az idei évtől teljesen átszerveződött. Január eleje óta egy szem figyel a banner tetejéről. Figyeli az Olvasók kívánságát, hogy miről szeretnének olvasni vagy milyen posztokra kíváncsiak leginkább a Facebookon. Figyeli azt, hogy az általunk csak 5 szegmensként emlegetett szekció tartalmai közül mégis miről írjunk, és sűrű pislogással vagy szigorúan nézve adja a tudtunkra, ha egy-egy műről később születik cikk. Mert bizony ilyen is előfordul.
Körülbelül két hete küldte el egy nagyon kedves barátom az egyik jelenetet a cikk tárgyául szolgáló filmből. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, és mivel sokan kedveltétek a Woody Harrelsonos posztjainkat a facebook oldalunkon, így úgy gondoltam, hogy hálám jeléül két legyet ütök egy csapásra: megköszönöm a lájkokat és a kommenteket, valamint megnézem és írok nektek a filmről, mert bizony ezt bátran ajánlom mindenkinek.
Ritka eset az, amikor engedek a csábításnak, és úgy ülök be egy filmre, hogy az előzetesek épphogy csak felkeltették az érdeklődésem. A Baby Driver (a magyar címet inkább felejtsük el) mégis egy ilyen alkotás, és azt is hozzá kell tennem, hogy a várakozásomat csak fokozta a Cornetto-trilógia hétvégi kivégzése. Tudom, hatalmas hiányosságom, de ha bele akarok magyarázni valamit, akkor bátran mondhatom, hogy direkt bemelegítésnek tartogattam. És milyen jól tettem, hogy eddig vártam a „fagyis filmek” megnézésével, ugyanis ezek a filmek remekül megágyaztak Edgar Wright legújabb történetének.
A múlt évi Comic Conon figyeltem fel először az Amerikai istenek trailerére. Lenyűgözött a látvány: a színek és a karakterek mind felkeltették az érdeklődésem. Epekedve vártam, hogy április végén végre megnézhessem a pilotot, a hátralévő idő egy részét azzal töltöttem, hogy amilyen gyorsan csak tudtam elolvastam a könyvet. Ez a vaskos olvasmány érdekes perceket és még nagyobb kíváncsiságot ébresztett bennem a széria iránt. Az első rész után pedig alig vártam, hogy megérkezzen a többi, hogy aztán A szolgálólány meséjéhez hasonlóan, ezt is egyben daráljam le.
Amikor először megláttam A szolgálólány meséje képét a főszereplő June-ról, elkönyveltem magamban, hogy ez a sorozat egy unalmas, kosztümös, középkori széria lesz. A pilot megjelenése után pár nappal egyik ismerősöm egész jókat írt a látottakról és kedvet kaptam hozzá, mondván, hogy „gyere, mutasd magad, s ha tényleg jó vagy, akkor nyűgözz is le”. Az első rész olyan szinten vert gyomron, hogy bár bevártam a sorozatot, de irtózatos darálásba kezdtem, ugyanis furcsa perverzióm, hogy az ilyen, igazán odaverős filmek és sorozatok szerepelnek a kedvenceim között. Igyekszek fékezni magam, elvégre a sorozat elég kényes témát érint, de ne lepődjetek meg, ha jó pár trágár szóval találkoztok a kritika során.
Az Alien-rajongók epekedve várták az Alien: Covenantot, és bíztak benne, hogy Ridley Scott tisztára mossa magát a Prometheus okozta csalódás miatt. Tegnap végre elérkezett a várva várt pillanat, és debütált a sokak által várt új mozifilm. Az első kritikák sajnos nem éltették túlságosan a filmet, és bármennyire szeretném, én sem tudok róla sok jót mondani. De vajon hol rontotta el Scott? Vajon sikerült némiképp mégis betömni az alien-fanok lelkesedésében tátongó űrt?
Három év után végre visszatért mindenki kedvenc Star Lordja és „szedett-vedett” csapata. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is egy igazán látványos filmet kaptunk, amiből nem spórolták ki a történetet sem. Vajon mi az, ami kiemeli mosómaciék legújabb kalandját nemcsak a Marvel-filmek, de a blockbusterek közül is?
