Kábé szeptember végén röppent fel a hír, hogy az angol BBC One minisorozatot készít országuk történelmének egy jelentős eseményéből, méghozzá a lőpor-összeesküvés néven elhíresült akcióról. Persze azonnal felkaptam a fejem, mivel ehhez az eseményhez köthető a sokak által ismert Guy Fawkes, akiről a V, mint vérbosszú főszereplőjének, V-nek, valamint az Anonymus hackercsoportnak az álarca ugorhat be. Egy ideig jegeltem a megnézést, aztán a HBO behozta felirattal kis hazánkba, és egy percig sem haboztam, hogy befaljam a részeket, mivel a HBO GO-n már nézhető is a Kit Harington nevével fémjelzett sorozat.
Amikor először láttam a Hét nővér előzetesét, kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki a rendez a történetből. Elvégre az egygyerekes családmodell nem új keletű, hiszen Kínában tudtommal jelenleg is érvényben van. Persze itt nem veszik el a szülőktől a csemetéjüket, hanem jóval több támogatást kapnak. Az viszont nagyon érdekelt, hogy egy ilyen világban mégis hogyan boldogulnak a magukat Karen Settmannek nevező hetes ikrek.
Lám, lám, lám! Kiket látnak szemeim? Kik azok, kik ellátogatnak egy agressziótól bűzlő világ kapujába? Mindegy is, hisz a tudásvágy hajt, legalábbis remélem. Légy üdvözölve kedves olvasó, narrátorotok ezen apró utazás során szerény személyem, Ö. Könnyen lehet, hogy már ez is sok mindent elárulhat rólam, de ez nem fontos. Csapjunk is bele a lecsóba. A hatvanas években még javában tartott a hidegháború, az USA és a Szovjetunió konstans versengése jellemezte az akkori időket. Ekkor az egyetemek különböző aktivista mozgalmak alapjául szolgáltak, hiszen átlag feletti tudást közvetítettek, amit egy hétköznapi ember csak alapos kutatómunkával szerezhetett meg. Ezekből a kezdeményezésekből egyedülálló stílusú alkotók és költők kerültek ki. Milyen véletlen, hogy ekkor fektették le a ma ismert sci-fi és fantasy stílus alapköveit is. Rendkívül sok író körülbelül ugyanennyi különböző univerzumot alkotott meg, hogy azokon keresztül feltehetőleg releváns mondanivalót, érzéseket közöljön az olvasókkal. Erre a legalkalmasabb eszköz az utópia és a disztópia, hisz fel tudnak nagyítani egy érzést, problémát, gondolatmenetet egy magasabb szintre, hogy így jobban átláthatóbb legyen.
(tovább…)Talán egy éve bukkant fel az interneten a Thor: Ragnarök logója, ami annak az információnak köszönhetően, hogy az új-zélandi Taika Waititi rendezi a filmet, nem kicsit lepte meg a képregényfilmek rajongóit. Akkor ugyanis még lövésünk se volt, hogy Waititi komolyan gondolja ezt a 80-as évekre hajazó dolgot, vagy csak ugrat minket. Azt mindannyian tudjuk, hogy a Marvel égisze alatt készülő filmek nem gyakran (bár az utóbbi időkben egyre inkább) tudnak újat mutatni. Anno az Amerika Kapitány: A tél katonája volt az, ami kapott egy kémfilmes hátszelet, majd ezt követte a Galaxis őrzői első és második része. Vajon a Ragnarök is követi ezt a sort, vagy inkább beáll a többi szuperhősös alkotás közé?
Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk.
Aki személyesen is ismer, az tudja, hogy nem rajongtam a Trónok harca 5. és 6. évadjáért sem. Az utóbbi szezont konkrétan számomra az utolsó két rész mentette meg, a teljes érdektelenségtől. Még ha a múlt évi kritikámban nem is így érződött, eléggé kedvtelenül álltam neki a sorozat utolsó előtti etapjának. Az első rész engem megvett kilóra, aztán következett jó pár epizódnyi pörgés, kicsi pihenés, hogy aztán a finálé tartogasson számomra jó pár meglepetést.
„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából”- hirdeti a méltán híres alkotás, az 1984., George Orwell egyik legismertebb regénye az Állatfarm mellett. A cím első hallásra nem igazán ad sok betekintést, pedig nem véletlenül lett kultikus sci-fi regény. Mind a mai napig rengeteg követője, rajongója van a disztópikus műnek, amiben egy teljes civilizációt leigázó, baloldali eszméket pártoló, végletesen etikátlan rendszer képét vetítette le a szerző. A Nagy Testvér, a Telekép, a Gondolatrendőrség, a 101-es szoba. Ezek mind-mind ismerősek lehetnek – nem meglepő módon. Orwell szimbólumai most is relevánsak és meghatározóak az olvasóknak, ez is megmutatja, mitől lett híres a még 1949-ben kiadott regény.
Hihetetlen leírni, de eltelt egy újabb év, és az egykor kicsi robot az idei évtől teljesen átszerveződött. Január eleje óta egy szem figyel a banner tetejéről. Figyeli az Olvasók kívánságát, hogy miről szeretnének olvasni vagy milyen posztokra kíváncsiak leginkább a Facebookon. Figyeli azt, hogy az általunk csak 5 szegmensként emlegetett szekció tartalmai közül mégis miről írjunk, és sűrű pislogással vagy szigorúan nézve adja a tudtunkra, ha egy-egy műről később születik cikk. Mert bizony ilyen is előfordul.
Körülbelül két hete küldte el egy nagyon kedves barátom az egyik jelenetet a cikk tárgyául szolgáló filmből. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, és mivel sokan kedveltétek a Woody Harrelsonos posztjainkat a facebook oldalunkon, így úgy gondoltam, hogy hálám jeléül két legyet ütök egy csapásra: megköszönöm a lájkokat és a kommenteket, valamint megnézem és írok nektek a filmről, mert bizony ezt bátran ajánlom mindenkinek.
Ritka eset az, amikor engedek a csábításnak, és úgy ülök be egy filmre, hogy az előzetesek épphogy csak felkeltették az érdeklődésem. A Baby Driver (a magyar címet inkább felejtsük el) mégis egy ilyen alkotás, és azt is hozzá kell tennem, hogy a várakozásomat csak fokozta a Cornetto-trilógia hétvégi kivégzése. Tudom, hatalmas hiányosságom, de ha bele akarok magyarázni valamit, akkor bátran mondhatom, hogy direkt bemelegítésnek tartogattam. És milyen jól tettem, hogy eddig vártam a „fagyis filmek” megnézésével, ugyanis ezek a filmek remekül megágyaztak Edgar Wright legújabb történetének.