A filmkészítés egyik fontos funkciója lehet, hogy közelebb tudja hozni a jelenkor emberéhez a múlt emberének dilemmáit, aki így jobban megérti és átérzi a megtörtént eseményeket, a régi korok hangulatát, az akkor élt emberek érzelemvilágát. Az Akik maradtak, Tóth Barnabás filmje szerencsére el tudja érni mindezeket.
Leírták már sokan, leírom most én is: a mozikban épp a folytatások korát éljük. Ebben a korban pedig állandó vitatéma, hogy általánosságban szükség van-e arra, hogy minden történetet tovább meséljünk. Van aki azt mondja, hogy ha van egy masszív rajongótábora az adott karaktereknek, és a készítők is éreznek magukban lendületet, akkor persze, hogy folytatni kell. Mások szerint ez óhatatlanul a karakterek kifulladásához, önismétléshez és ötlettelenséghez vezet, és megöli a kreativitást. A Zombieland: A második lövés az a film, ami mindkét oldal számára szolgáltat jó érveket.
James Gray rendező a 2016-os Z: Az elveszett város után újra az ismeretlen kutatásáról mesél, ezúttal Dél-Amerika elveszett civilizációi helyett a földön kívüli intelligencia keresése és a világűr felderítése szolgáltatja a témát. Sajnos azonban kérdéses, mennyire tud Gray ebben a közegben érvényes, egyedi mondanivalót megfogalmazni.
Joanna Hogg 2019-es filmje, a Szuvenír egy sok kérdést felvető, különleges látásmódú, igazi szerzői film. Hogg részben a saját tapasztalatai alapján írta meg Julie, a filmrendezőnek készülő fiatal lány történetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki a művészet csúcsának fogja tartani (nem is kell), de aki a sok hollywood-i tömegfilm után akar látni valami egészen mást, az nyugodtan tehet egy próbát a Szuvenírrel.
Robert Eggers rendező már első egėsz estés filmjével, a 2015-ben megjelent The Witch című alkotással megmutatta a horrorkedvelő közönsėgnek, hogy érdemes odafigyelni a munkáira. A 2019-es The Lighthouse ezt talán még az elődjénél is jobban bizonyítja, különlegesebb eszközökkel és őrültebb történettel licitál a szintén kiváló, de konvencionálisabb The Witch-re. 
Abban a szerencsében lehet részünk, hogy 2019-ben újra a nagyvásznon láthatjuk a mozitörténelem egyik legnagyobb klasszikusát, Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis most című filmjét, egészen konkrétan annak végső vágását. Ez egy olyan alkalom, amit minden filmrajongónak ajánlott megragadni, és a film megtekintése közben még az is kiderülhet, hogy 2019-ben is aktuális gondolatokkal van átitatva Coppola mester monumentális háborús eposza.
A Netflix-en 2019 januárjában debütáltt Io olyan film, ami puszta létével is sokak lelkesedését kiválthatja, gondolok itt a sci-fi rajongókra és a kis, független filmek szerelmeseire egyaránt. Sajnos az előbbi, általam feltételezett rajongást nem érdemli meg maradéktalanul, mégis sok érdekes gondolat vetődhet fel nézőben a film kapcsán.
Alex és Grace életük nagy napjára készülnek. Alex dúsgazdag családjának rezidenciáján, a kissé furcsa családtagok társaságában kimondják a boldogító igent, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Elnézést, ez egy másik film lenne. Itt ugyanis a férj családjának rendhagyó szokásából adódóan a nászéjszakán a menyasszonynak egy különös, és különösen véres játékban kell a saját életéért küzdenie.
