2019 év vége felé Martin Scorsese úgy nyilatkozott a Marvel filmekről, hogy (kissé gyérül idézve) azok nem nevezhetők filmnek, sokkal inkább hasonlítanak afféle vidámparkokhoz. Hajszálpontosan ez jutott nekem is eszembe a Netflix égisze alatt készülő produkciókról, miközben néztem A szürke embert, amelyben Ryan Gosling épp annyira lelkes, mint én, amikor a számlákat kell befizetnem.
Egy szamuráj útja sem játék és mese, mondhatnánk és nem is állnánk messze a valóságtól. A szamurájok élete egy szigorú szabályrendszerek és a hűbérúr felé tanúsított feltétlen engedelmesség köré épült. A japán feudalizmus korában ők voltak a városok és falvak bátor védelmezői, akiknek meghalni a becsületért és a tisztességért igazi privilégiumnak számított. A Flying Wild Hog fejlesztésében és a Devolver Digital kiadásában idén egy rendkívül hangulatos játék látott napvilágot, amely jól idézi az 50-es évek japán szamurájfilmjeinek atmoszféráját.
Azok a régi szép idők. Halljuk sokszor szüleinktől és nagyszüleinktől. Mi már csak felmenőink meséiből tudhatjuk, miként éltek ők régen, milyen társadalmi és gazdasági viszonyok között kellett felnőniük. Habár a világ életét mára már 90%-ban a digitalizáció határozza meg, mindig nosztalgikus hangulat lesz úrrá rajtunk, ha látunk egy régi háztartási eszközt, játékot vagy épp egy bakelit lejátszót. Richard Linklater filmje maradéktalanul biztosítja számunkra ezt az érzést, másfél órán keresztül.
Számtalan jövőkép merülhet fel bennünk, ha belegondolunk egy kicsit, hogy az emberiség milyen irányba tart. Egyeseknek pozitív, másoknak negatív. Azt csakis a jövő fogja eldönteni, hogy melyik irányba fog billenni a mérleg nyelve. Már egy jó ideje úgy élünk, hogy egyes igényeink kielégítése érdekében a fülünk botját sem kell megmozdítanunk. Elég egy gombnyomás, egy feliratkozás és kényelmi szolgáltatások hada lep meg minket akár saját otthonunkban is. Ám abba csak nagyon kevesek gondolnak bele, hogy mi lesz, ha egyszer a rendszer összeomlik. A Netflix BigBug című filmje nem rejti véka alá a személyes véleményét.
A Naughty Dog 1986-os alapítása óta számtalanszor bebizonyította, hogy mestere a PlayStation platformra fejlesztett játékoknak. A fejlesztő nevéhez olyan neves címek kötődnek, mint a Crash Bandicoot, a The Last of Us, illetve az Uncharted franchise. Azonban a stúdió nemcsak a játékok megalkotásában, hanem a köré írt zseniális és kreatív történetek megírásában is jeleskedik. A Sony pedig úgy döntött, hogy platformjának egyik legnagyobb címét viszi idén vászonra a nagyközönség elé. Az Uncharted széria története és játékmenete rengeteg potenciált tartogat magában. A kérdés az, hogy a filmadaptáció mennyire használja ki ezeket a grandiózus lehetőségeket.
Animék játékadaptációi szép számmal vannak jelen a videójátékos piacon. A Bandai Namco Games vitathatatlanul Japán egyik legnagyobb videójáték kiadója, és olyan neves franchise-ok jogának tulajdonosa, mint a Dragon Ball, a Sword Art Online, a One Piece, illetve a Naruto. És Ő csak az egyik nagyágyú a piacon. 2020-ban a Koei Tecmo hatalmasat robbantott, amikor megjelentette a GUST csapata által fejlesztett Fairy Tail anime játékadaptációját. Anime- és játékrajongók ezrei szemében csillant fel a fény egyszerre.
„Sapkowski könyvei felfrissítik a fantasy megfáradt zsánerét.” Így hangzik az idézet a Gabo könyvkiadó Vaják könyveinek hátoldalán. Jogosan merül fel a kérdés, vajon mit is jelent ez pontosan? Mi az, amiben a lengyel író regényei mások, mint a műfaj többi írójának teremtményei? Nyakunkon a Netflix Vaják sorozatának második évada, amely serényen görgeti tovább a saga cselekményét. A cikk célja, hogy egy kicsit megismerhessük a franchise világát, a könyvek bemutatásmódját, valamint a játékok zseniális felépítését.
Új generációs kalandfilmekből viszonylag pangás van a filmpiacon. Ezért a hasonló tematikájú filmek méltán keltenek igen nagy figyelmet a közönség berkeiben. A legfőbb kérdés azonban az, hogy vajon lehet-e a műfajon belül újat és izgalmasat mutatni a zsáner kedvelői számára. A Különösen veszélyes bűnözők épp ezt a rést igyekszik betömni, azonban műfaját tekintve nem lehet egzakt módon kalandfilmként besorolni.
Sokszor érezzük azt, hogy a sors csak minket ver. Hogy minden összeesküszik ellenünk. Többször érezzük azt, hogy ez már csak rosszabb és rosszabb lesz. Mégis előbb-utóbb a lejtő emelkedővé válik és felcsillan egy aprócska remény a változásra. A What remains of Edith Finch története azonban maga a reménytelenség és a balsors.
Antoine Fuqua kétség kívül azok közé a rendezők közé tartozik, akik szeretnek maradandót alkotni. A filmrajongók még a mai napig jó szájízzel emlegetik vissza azokat a műveket, melyeket sajátkezűleg dirigált, gondoljunk csak vissza a 2014-es A védelmező című filmre vagy akár a 2015-ös Mélyütésre. A rendező szeret olyan témákat feldolgozni, melyekkel egy egyszerű ember nap, mint nap találkozik, de a mögötte lévő mélységet nem képes kívülállóként átélni. A bűnös című film is éppen ilyen témát ölel fel.
