A legkönnyebb azokról a dolgokról írni, amikről tudom, hogy az általam kedvelt műfajokba tartoznak, és egyértelműen vagy rosszak vagy nagyon jók. Abban az esetben, ha ki kell lépnem a komfortzónámból, jóval kritikusabban tudok csak az adott dologra nézni. Az Egyetemre mentem kötetét a Panel Kalandor kiadótól kaptuk meg, és már a borítónál és a címnél éreztem, hogy ez komfortzónán kívüli utazás lesz. Hogy kellemes vagy sem, ez a cikkből kiderül.
Őszinte leszek. Tamsyn Muir Gideon, a Kilencedik című könyvének felütése olyan sztorit ígért, ami nagyon nem az én asztalom. Óvatosan válogatom a fantasy sztorikat minden műfajban, azokból is a fogyaszthatóakra teszem a voksom. Sci-fi? Könnyed űroperákig elmegyek. Szóval mikor kiderült, hogy leszbikus halott mágusokról kell olvasnom az űrben, azt mondtam: kösz, de kösz nem! Aztán a szerkesztői akarat győzött, és elém került a könyv. Kit érdekel ez az egész? A könyv nagyon be akarta bizonyítani, hogy tévedek. Én pedig makacs vagyok. Mire megírom a cikket, kiderül a verdikt.
Az Apple TV+ egyik nagy dobása a Ted Lasso. De mi lehet jó egy sorozatban, ami a fociról szól? És tényleg csak ennyi lenne az egészben? Kérdés, hogy egy reklámban szereplő alapfelállásra épített történetből mit lehet kihozni, és az is, hogy mindez elég-e egy jó szitkomhoz.
A sorozat szerető ember manapság bőség zavarában szenved. Ennek következtében a Kritizátor csapatában is vannak, akik le vannak maradva. Hé! Talán geekek vagyunk, de életünk nekünk is van. Aztán beköszönnek olyan időszakok, mikor ráébredünk, hogy valahol még nem láttuk azt, mikor Bobby kilép a zuhany alól és gyorsan felhozzuk magunkat a Szomszédokból, hogy megtudjuk Vágási Feri belépett-e végre az internetbe vagy sem. Volt már erre példa, és ez a cikk is erről szól most.
A bejegyzés elején leszögezném, hogy bár sokaknak nem tetszett a Westworld második évada, én azok közé tartoztam, akik látták a hibáit és ennek ellenére is jól szórakoztak rajta. Erre jön a harmadik évad, kecsesen indítanak és felcseszik a vérnyomásom a végére. Kérdés, hogy tudnám- e szeretni ezt a korcs gyereket, minden hibája ellenére is, vagy írjak egy egymondatos bejegyzést róla „szar” címkével és küldjek el mindenkit Barátok Köztöt nézni. Miért? Mert ott legalább van fejlődés, nem viccelek. Ha nem érdekel a dolog fejtegetése, ugorjatok az utolsó bekezdésre és megmondom a verdiktet.
Manapság a tévésorozatok egyet jelentenek a bőség zavarával. Azoknak, akik egy jó műsört akarnak kifogni, bőven van hová nyúlniuk, főleg a streaming szolgáltatások bejövetelével. Ebből kifolyólag pár évad után az ember felteszi önmagának az alapvető kérdést: érdemes ezt még néznem?
Milyen lenne, hogy miközben kétségbeesetten kiabálsz segítségért, mert ujjaid éppen csak tartanak a felhőkarcoló szélén, megjelenik Superman. Nagy palást, széles mosoly, a remény teljes szimboluma. Aztán rádnéz, és annyit mond: „Dögölj meg!”, majd ellöki a kezed a párkánytól. Na ilyen sorozat a The Boys.
