Benoît Delhomme rendezői debütálásában két hollywoodi nagyágyú, Anne Hathaway és Jessica Chastain harcát látjuk kertvárosi idillbe ágyazva. Az alapsztori ugyan kifejezetten jó alapanyag izgalmas kérdések felvetéséhez, azonban erős túlzás az Anyai ösztönt pszichothrillernek nevezni: a túljátszott érzelmeknek nem érezzük a súlyát, az ütősnek szánt csavarok pedig sem az adrenalinszintünket nem dobják meg, sem az agytekervényeinket nem mozgatják meg.
Az idei év egyik legjobban várt magyar animációjában egy olyan valós sztori elevenedik meg, amely nem véletlenül foglalkoztatta az elsőfilmes rendező, Csáki László fantáziáját nagyjából húsz éven át. De nemcsak az alapsztori miatt érdemes beülni a Kék Pelikanra, a kivitelezés miatt legalább annyira.
Németország idei Oscar-nevezettje, az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) elgondolkodtató, érzékeny és szellemes módon tárja elénk az emberek egyik legősibb vágyának, a pártalálásnak és az elmúlt néhány év egyre égetőbb kérdésének, a mesterséges intelligencia térhódításának fúzióját. Maria Schrader filmje szórakoztat és elgondolkodtat, mindezt egy meghatóan szép, ember és humanoid robot között kibontakozó kapcsolaton keresztül.
(tovább…)Az Előzmények törlése (Effacer l’historique) az idei Ideje Moziba Menni Fesztivál egyik francia-belga darabja, méghozzá igencsak különc, abszurd és nehezen beskatulyázható alkotása. A Gustave de Kervern és Benoît Delépine rendezőpáros ismét összeállt, filmjük pedig 2020-ban az Ezüst Medve-díjat is elnyerte a Berlinálén. Érdemes viszont felkészülni arra, hogy… nos, erre a filmre nem lehet előre felkészülni. Az Előzmények törlése még műfaját tekintve is nehezen besorolható, tempóját, karaktereit, a szituáció kibomlását tekintve pedig pláne.
(tovább…)A Föld napja alkalmából szerkesztőségünk néhány tagja felidézte a számára fontos, nosztalgikus vagy emlékezetes műveket a témában, ezzel tisztelegve a bolygónk előtt. Olyan filmeket, animációkat, műsorokat, írásokat gyűjtöttünk össze, amelyek középpontjában – a legkülönbözőbb formákban – a természet, az élővilág, a Föld áll. És a szemlélet, miszerint ideje lenne felébrednünk, és a kizsákmányolása helyett hálásnak lennünk neki.
Haragonics Sára és Dér Asia öt éven keresztül követte nyomon a korábbi politikus Virág és párja, a zenész Nóra családdá válásának elkeserítően rögös útját. Több éven keresztül zajló, többnyire kilátástalannak tűnő örökbefogadási kísérletük végül – részben – sikerrel járt. Történetükről fontos, hogy film készült, és fontos, hogy ezt mások is lássák, még ha fájó is látni, gombóc nélkül a torokban pedig szinte lehetetlen.
A 2020-as Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál utolsó napján, november 29-én az elmúlt évek portugál animációs rövidfilmjei kerültek főszerepbe – olyan elismert alkotások, amelyek szép számmal zsebeltek be fesztiváldíjakat. Ráadásul el vagyunk kényeztetve, ugyanis ezek egy része már online (és legálisan) is megtekinthető.
(tovább…)A beszéd egy elképesztően fantáziadús és szokatlan színfolt a vígjáték-dömpingben, ami semmilyen más komédiához nem hasonlítható. Ennek fő oka az eredeti poénjai és az ezekhez alkalmazott szokatlan eszközök tárháza, amelyekből mind a képi világot illetően, mind monológjait és párbeszédeit tekintve rengeteget bevet. Ezt pedig idén Cannes-ban is díjazták.
Az olasz-angol koprodukcióban és Giuseppe Capotondi rendezésében készült A hazugság színe (eredetileg The Burnt Orange Heresy, azaz narancsvörös eretnekség, az azonos című 1971-es regény alapján) rettentően izgalmas és az embert többezer éve foglalkoztató kérdésekkel foglalkozik, a maga komótosan hátborzongató módján. A főszerepben egy műkritikus (Claes Bang), egy műgyűjtő (Mick Jagger), egy művész (Donald Sutherland) és egy műkedvelő (Elizabeth Debicki) áll, akik a művészet mibenlétéről, hasznáról, értelméről vitatkoznak – de nehogy egy mesterkélt bölcsészparádés filozofálgatást képzeljünk el. A hazugság színe ugyanis egy csendes drámából feszült thrillerré alakuló film, amely nagyon távol áll az üres és közhelyes frázisok pufogtatásától.
Miért ilyen népszerűek a gasztrofilmek, és miért nem tudnak kimenni a divatból? Rengeteg film született már, amely az ételeket, a gasztronómiát, a főzést helyezte középpontba. Mégsem tud unalmassá válni a téma. Egyrészt azért, mert a világ különböző konyháit és ezáltal kultúráit megismerni rettentően izgalmas, másfelől pedig, szemezgetve a széles gasztrofilm-felhozatallal, nem tudom nem észrevenni ezek fő hozzávalóját: azon túl, hogy ódaként szolgálnak a finom ételekhez, kiváló alapanyagok ahhoz is, hogy szereplői egymásra találjanak, feldolgozzák traumáikat, jellemfejlődésen menjenek keresztül. Röviden: a gasztrofilmek valójában imádnak az emberi lélekkel bíbelődni.
