A Csodapark lényegében egy mese a vidámságról – vidámság nélkül. Az animáció színes-szagos képi világa és az eleve 3D-re tervezett látványvilág sem tudott kárpótolni a humor hiányáért és a karakterek semmilyenségéért.
A Marveltől megszokott kikacsintások és utalások tarkították az eredettörténetet, így egy igazi bennfentes, Marvel-univerzumban jártas néző szinte képkockáról képkockára felfedezhetett valami rejtett utalást, háttérben felbukkanó, ismerős mellékszereplőt, helyszínt, hogy aztán azonnal be is azonosítsa korábbi ismeretei alapján. Spoilermentesen a Marvel kapitányról.
Az Örökösnő nem egy szofisztikáltan drámai/emberi film a magányról, az elidegenedésről vagy a szomorúságról, hanem az életgyűlölet, a nyomasztó életérzés és a nézők kínzásának nagymestere. Mindez egy semmitmondó másfél órába sűrítve.
Mindössze néhány japán film van mögöttem, de azok nagyjából ugyanazt a hatást váltották ki belőlem: azt az érzést, hogy mennyire távol is van tőlünk ez a kultúra humorban, ízlésben, a különböző témák iránti szemléletükben, és nagyjából mindenben. Ezt gondoltam – eddig.
Bármelyik horror vagy pszichothriller andalító esti mese emellett az elvetemült alkotás, a Suspiria mellett, amelyet joggal neveznek 2018 Mother!-jének. Az a kérdés, hogy a(z enyhén szólva) naturalista ábrázolásnak célja-e valami sokatmondó háttértartalom, vagy csupán öncélú undorítóskodás? Mit tud az a film, ami még a vérimádó és sziklalelkű Tarantinoból is könnyeket vált ki? És főleg: mégis mi ez a film?!
A Sötét elméktől pontosan azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne igazából semmi új, azt nyújtotta, amit az elmúlt jó pár évben ettől a műfajtól megszokhattunk. Nem túl sok csavar, azok sem teljesen kiszámíthatatlanok. A karakterek tárháza pedig szintén a megszokott kaland- és tinifilmekből táplálkozik: a számkivetett, nehéz sorsú lány, a romantikus, önfeláldozó szépfiú, illetve annak vicces haverja, valamint a gonosz felnőttek, akik minden mozzanatukkal a mi kedvenc kis főhőseinket akarják hátráltatni. 
A legújabb Disney-filmet elejétől a végéig könnyes szemekkel ültem végig. Nem szeretek giccses és túl nyálas szófordulatokat használni, de attól félek, az elkövetkező beszámolóban nem fogom tudni ezt elkerülni. A Barátom, Róbert Gida egyszerűen rózsaszín ködbe bugyolálta az agyamat, és ahogy annak idején gyerekként, éppúgy levett a lábamról jó pár évvel később, felnőttként is. Az alkotók – a többek közt napjainkban oly tevékeny Star Wars-gyárosokkal ellentétben – nem elégedtek meg azzal, hogy már csupán a téma és a szereplők miatt biztos a siker (elvégre tehették volna ezt is, hisz Micimackóéknak máig óriási a rajongótábora), hanem gyönyörű operatőri munkával, nagyszerű színészi játékkal, rengeteg humorral, és igen, kifogyhatatlan aranyossági faktorral egy szinte tökéletes, nagyon emberi filmet raktak össze.
Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.
Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
