Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?
Hogyan működhet egy thriller-horror hibrid hang nélkül? – tettük fel magunkban a kérdést a film kezdete előtt. Mert, bár természetesen nem némafilmről van szó, a Hang nélkülből tényleg hiányzik valami, amit ebben a műfajban elengedhetetlennek hittünk, ám éppen ez a hiányosság adja hozzá a pluszt.
